A visszatérés

Narancs osztás az orlando-i parkban (ott figyel a cider is:)

A hideg és autóban töltött éjszaka után, nem sokára Orlandoba értünk, ahol az autót leadtuk a kölcsönzőbe. A fickó aki átvette, jót röhögött, hogy még tűzifa is van  a csomagtartóban. Nem akarta elhinni, hogy mi mindent valóban a hátunkon fogunk elcipelni Kanadáig. Elvitettük magunkat az Universal stúdióhoz, de őszintén szólva már az odafelé úton kétségeim támadtak. Valahogy a 10 napos sátrazás, és a 3 napos dzsungeltúra után közvetlenül nem volt kedvem ilyen gyorsan visszacsöppenni a civilizációba. Már a sok ember láttán sokkot kaptam.

Még szerencse, hogy egy kedves portás figyelmeztetett is bennünket, hogy az emberméretű hátizsákjainkkal ebben az évszázadban nem tudunk bejutni, ugyanis a kapuknál átvizsgálnak mindent. Hogy néztek volna, mikor előpakoljuk a kagyló meg csiga gyűjteményt a sok koszos, füst szagú zokni és egyéb ruhanemű társaságában. Nem nagyon kellett győzködniük, hogy ez nem a mi helyünk, kisvártatva már egy, a városközpont felé tartó buszon zötykölődtünk a mindenféle népekkel.
Most is jutott látnivaló bőven, mintha ide csak szerencsétlenek kapnának jegyet. Azt hiszem az i-re a pontot az tette fel, mikor egy szalma szőke hajú, kicsit fura öltözetű nő leült mellénk, majd együttérzőn azt
mondta: "Tudom srácok, milyen ez az élet. Én is vittem az életemet a hátamon évekig."

A zsákomból kikandikáló pecabot miatt? A lényeg, hogy csövesnek nézett minket. Ú, gondoltam magamban, ennyire rosszul nézünk ki???

Wocas és Lukas a másik két csövi

Ez még semmi. Orlandó belvárosában, egy gyönyörű tó és az ősz ezer színében pompázó fákkal teli parkban mászkáltunk, lestük a különböző vízimadarakat, mikor egy hadsereg csövessel találkoztunk az egyik pad mellett elmenve. Már meg sem lepődtünk, mikor "Hi, buddies, how are you?" (Helló srácok, hogy vagytok?) mondattal köszöntöttek. Valószínűleg az sem segített, hogy a maradék alma cidert, amit itt pezsgős üvegben adnak, egy padon ülve fogyasztottuk el. Régen bámultak meg ennyien. Miután egész nap csak vonszoltuk magunkat, úgy gondoltuk ideje valami rendes ételt magunkhoz venni. Sikerült egy olyan éttermet találni, ahol minden csillogott-villogott, és mi voltunk az egyetlen vendégek. Nagyon örültek nekünk, és nem is okoztak csalódást. Innen már csak a reptérre kellett transzportálódnunk, ahol egy hosszú éjszakának néztünk elébe. De ez nem elég, hogy hosszú volt, milyen hideg! Egy fapadon próbáltam valamennyit pótolni az alváshiányomból, de 1,5 óra múlva arra ébredtem, hogy a fogaim kocognak. Innentől kezdve Martinnal végignéztem az eddigi képeket, Lukast nem rázta meg a hideg, ő végig hortyogta az éjszakát. Hajnali 4 körül elindultunk a chck in-hez, ahol jó hosszú sorbaállás után, végre eljutottunk az önkiszolgáló jegykiadó automatához. Minden balsejtelem nélkül beírtam a foglalási számunkat, mire két nevet dob ki a gép...még egyszer megismételtem a műveletet, ekkor már gyanús lett. A Lukasnak nem állított ki jegyet. Azonnal kerestünk egy hozzáértőt, aki unott arccal azt mondta, "ja, hát ha nem jelent meg az ide úton, törölve lett a visszaútja!" Na képzelhetitek, majdnem agyrohamot kaptunk mindannyian. Milyen dolog ez, hogy ha pl. valamiért lekésed a géped, és nem jelensz meg rajta, törlik a vissza felé szóló jegyedet is. Önkényesen. Ja, és úgy, hogy nem értesítenek! Nem hittünk a fülünknek. Sajnos nem volt sok időnk teketóriázni, szegény Lukast magára kellett hagynunk, mert nekünk el kellett indulni a biztonsági átvizsgáláshoz. Azért a mi jegyünket sem volt egyszerű megkapni. A gép nem tudta értelmezni, hogy Magyarországra vissza, csak ápr. 21-én utazom, amit az útlevelemből olvasott le. Azért nagy nehezen mi legalább már a beszállókapunál vártunk az indulásra, mikor a Lukas még mindig légitársaságok és megoldás után kutatott. Atlantában, majd Cincinattiban, Észak-Kentuckyban  szálltunk át, Torontóba este 6 körül értünk. Útközben jött egy üzenet, hogy a Lukas is már egy gépen van, és este 8-ra ő is Kanadába ér. Kíváncsian vártuk a sztori végét. Nem hittünk a fülünknek, mikor megérkezett és elmesélte, hogy végül ingyen utazott. Mindenki azt mondta neki, hogy elvesztette a jegyét, és 450 vagy 700 dollárért  (90, 140 ezer forint!) kaphat újat. Már majdnem megrendelte az "olcsóbbat", mikor még egy esélyt adott magának, és a Delta légitársasághoz  visszaérve egy férfit talált a pult mögött, aki szó nélkül átírta a jegyét. Örültünk, hogy végül megúszta ráfizetés nélkül, ebből is látszik, hogy nem kell hinni az első információknak. A másik meg, hogy nem kell annyiban hagyni a dolgokat, főleg úgy, hogy nem értesítenek! Ez eléggé sántított nekem!

Orlando, városközpont

Most már csak arra vártunk, hogy Tim, a kanadai srác odaérjen a reptérre és elszállítson végre haza. Alig telt bele pár percbe, miután a Lukast is összeszedtük, jött egy üzenet, hogy Torontóban van, de leállt az autója, és nem indul el...na már csak ez kellett, 3 nap alig alvás nélkül, étlen, szomjan... , már azt szervezgettük, hogy jutunk el, valamilyen buszhoz, ami Torontóból Kitchenerbe visz, és még onnan a Waterloo azért 10 km, mire   2 órás várakozás után ez a probléma is megoldódott, Tim hívott egy mentő autót, aki feltöltötte az aksiját, és elindította az autót. Megmenekültünk. 

Láthatjátok, nekem mindig ilyen kalandosak az útjaim:)! De én ezt szeretem. A kalandokat.

Anhinga, a kígyó nyakú madár

Az utazások során jobban megismerem magam, főleg az ilyeneken. Mindig rájövök arra, hogy mennyi minden felesleges dolgot "cipelünk" magunkkal életünk során.  A legszükségesebb dolgok  tulajdonképpen elférnek egy nagy hátizsákban. Azzal mindent be lehet járni, mindent, ami érdekel. Az utazáshoz nem kell sok, egy kis bátorság, kitartás, kíváncsiság, humor és nem árt, ha az ember agyafúrt egy kicsit. Ezzel sok viszontagság megelőzhető, elkerülhető. Alig várom, hogy egy újabb kalandnak nekivágjak. Most elmegyek és keresek megint egy kis pénzt. Remélem találok is!

Napfelkelte, lópatkó rák, és az aligátormentes övezet

 Nehezen sikerült újra eleludnom, miután hajnali 3-kor kipattantak a szemeim. Azért hajnal felé újra elnyomott az álom, és mire megint felébredtem, a reggeli dagály csapkodta a partot. A szél is újra élénkebb lett, de csak épp annyira, hogy a sátor anyagába belekapaszkodjon. Nem tudtam várni tovább, annyira kíváncsi voltam, vajon milyen a táj reggel, hogy azonnal kicsomagoltam magam a hálózsákomból, ami nem is volt olyan egyszerű. Az utóbbi napokban annyi réteg volt rajtam éjszakánként, hogy már mozogni is alig bírtam. De muszáj volt, anélkül már hibernálódtam volna. Hiába Martin jó tanácsa, amit persze én is ismertem, hogy a legjobb ruha nélkül a hálózsákban, azért 3 fokban, a +10 fokban komfort hőmérsékletű hálózsákommal ezt nem próbáltam volna ki. Még a Lukas sem mert ruha nélkül aludni.

Napfelkelte után

Napfelkelte után

Éjjelre nem hogy ruhát, de még sapkát is kellett húznom, mert a fejem reggelre mindig vizes lett a lecsapódó párától. Szóval nagy nehezen és nagy lelkierő jelenlétében kimásztam a menedékünkből és a mangrove bokrok közötti kis csapáson keresztül átküzdöttem magam a partra. Épp napfelkelte volt. Még mindig nem hittem el, hogy itt vagyok. Ebben a nyugalomban. Annyira hálás voltam, hogy nem volt más, aki vállalkozott volna erre az útra. Mikor az embernek mindenből elege van, és kicsit egyedül akar lenni, távol mindentől, azt hiszem egy ilyen hely éppen megfelelő arra, hogy újra békére találjon, vagy csak simán kikapcsolódjon. Ahogy mászkáltam a parton, észrevettem, hogy a dagály az éjjel érdekes dolgokat vetett a partra. Ez olyan, mint valami kincs keresés. Ellep mindent a víz, majd ahogy visszavonul érdekesebbnél érdekesebb dolgokat hagy maga mögött. Szebbnél szebb kagylók, csigák maradványaira bukkantam. Sőt találtam valami pirosas, zselé szerű bigyót is, olyan mint valami vese. Valamilyen tengeri gomba-féle lehet. A legnagyobb meglepetést azonban egy lópatkórák okozta. Alig hittem a szememnek, azonnal üvölteni kezdtem a fiúknak, hogy jöjjenek, nem hiszik el, mit találtam. A lópatkó rák, egy olyan élőlény, ami már több millió éve szinte változatlan formájában él a földön. Vér helyett hemolimfája van, ami kék, és nincsenek véredényei. A tudományban azon tulajdonsága miatt vált ismertté, hogy baktériumokkal való fertőződése során hemolimfája, koagulál, azaz megalvad. Ezt a tulajdonságot kitűnően lehet használni bizonyos vizsgálatokban, különösen az oltóanyagok endotoxinjainak vizsgálata során. Egy éve, még nem tudtam az állat létezéséről sem, aztán, úgy hozta a sors, hogy ebből írtam a diplomamunkám. Ki gondolta volna, hogy még abban az évben fogok ilyen állattal találkozni???:)

Lópatkó rák

Everglades-i csatorna

Sajnos szegény már nem élt, de mindenesetre érdekes látvány volt! Nehéz volt otthagyni ezt a helyet. A fiúk már messze jártak, mikor én még mindig csak álltam a parton, néztem a vizet, és élveztem a szabadságot. Próbáltam magammal vinni minden egyes részletet és minden érzést, amit a hely kiváltott belőlem. Aztán úja nekiindultam. Most más fények festették meg a kietlen tájat, narancssárga színben úszott minden a reggeli, felkelő naptól. Ugyanúgy bandukoltam megint, csendben, gondolkozva.



Valahogy úgy érzem az út tegnap óta megrövidült.
Nem nagyon tétlenkedtünk, miután újra a táborhoz értünk, azonnal, mentünk is tovább, hogy kenut béreljünk és azzal is bejárjuk a nemzeti park vizeit.
Egy csatornán keresztül eveztünk jó sokáig. Úton útfélen vízi madarakra bukkantunk, a part menti mangrove bokrokon üldögéltek. Még anhingát is láttunk természetes élőhelyén, szárítgatta a szárnyait a jellegzetes testtartásában. Láttunk zöld gémet is, nem is tudtam, hogy van ilyen, pedig vén madarász vagyok már. Eveztünk, eveztük, de aligátornak, még csak a nyomát sem láttuk. Végül egy jó nagy tóhoz értünk, amibe több oldalról ágaztak oldal folyamok.

Zöld gém

Az egyik ilyen ágon eveztünk tovább. Sajnos sokszor találkoztunk hajókkal, amik persze bőgették a motorjaikat, szóval egy percig sem csodálkozom, hogy az aligátorok elmenekültek. Én is utálnám ezt a zajt, ha aligátor lennék. Próbáltunk halat is fogni, de az sem volt nagyon sikeres. Az egyik tóba folyó csatorna vizében elvileg lamantinok is élnek, bár szerintem már ők is elmenekültek. Nem hinném, hogy nagyon örülnek az óriási pörgő hajócsavaroknak. Délutánra nagyon meleg lett, és a vízen eszméletlenül tűzött a nap. Már akkor éreztük, hogy baj lesz estére. Kicsit rák szerű színünk volt, mire elhagytuk a vizet. Ekkorra már olyan szinten ki voltunk éhezve valami normális kajára, hogy a parton tébláboló pelikánt is megettük volna, de legalábbis kiloptuk volna a  csőréből a halat. Nem is vacakoltunk sokáig, még amúgy is jó néhány kilométer várt ránk a legközelebbi szállásig. Útnak indultunk, és az első valamire való éttermet kiettük a vagyonából. Sajnos az everglades-i kalandtúránk végül aligátormentesen fejeződött be.
Még előttünk volt egy kis kaland éjjelre. Nem volt még szállásunk, és nagyon fogalmunk sem, hogy hol találunk  a közelben kempinget. Végül úgy döntöttünk, hogy elautózunk még az Okeechobee tó déli partjáig és az ottani KOA kempingben szállunk meg. Természetesen, mire odaértünk, már egy lélek sem volt a recepción, így egy cetlit kitöltve a becsületünkre bízták, hogy fizetünk-e. Hagyhattunk volna készpénzt is az ajtó alá csúsztatva, de a legutolsó benzinkútnál ellőttük az utolsó dollárokat is. Így maradt a kártya. Hihetetlen, hogy így megbíznak az emberekben. Tulajdonképpen megtehettük volna, hogy nem fizetünk, hiszen 5 órát töltöttünk ott, és még a sátrat sem állítottuk fel. Az előző éjjel lecsapódott pára még nem száradt meg, és 3 fokban nem nagyon volt kedvünk vizes sátorban aludni. Így egy újabb feledhetetlen éjszaka következett az autóban. Másnap ismét rehabilitációra volt szükségünk. Még mindenki aludt, mikor elhagytuk a tábort. Egyetlen gekkó figyelt a porta pultján. Később rájöttünk, miért néz olyan bambán. Szegény, kicsit már nem élt. 

"A csönd, mely égig ér..."

Tilancia félék a fák törzsén

Szerencsésen túléltük az éjszakát, minden végtagunk ép és mozog. De az a remény, hogy a zuhany alatt felmelegedhetek, hamar elszállt. A táborhely annyira  öko-bio, hogy napelemek melegítik a vizet, kevés sikerrel. Annyit viszont ér, hogy a jegesnél pár fokkal melegebbé teszi azért az érzetet, így csak kisebb sikolyok és enyhe szívinfarktusok kíséreték a 8 és fél másodperces zuhanyzásomat. Nagyon nem tolongtak az emberek a fürdőben, nem is értem :D.  A fiúk jót is röhögtek rajtam, mikor megérezték a hőmérsékletet. Rögtön rám gondoltak, hogy élvezhetem most a pancsolást. Milyen igazuk lett:)! A hideg víznek van annyi előnye, hogy az ember gyorsabban mozog, és a testére hulló jeges cseppektől való félelmében szíve hevesebben ver, amitől máris felmelegszik a szervezete. Így is lett, igaz a lábfejemet egy darabig még nem éreztem, de az első rövid túra alkalmával abba is visszatért az élet. Ez az út az ún. Christian pointhoz vezetett, egy rövid dzsungeles szakasz után a prérire értünk, ami után újra a dzsungelbe. A nap már magasan járt, így a hőmérséklet is egyre kedvezőbb lett, az égen egy felhő sem volt, és szerencsére a szél is csendesedett tegnap óta. Érdekes ez a környezet, a dzsungel nagyon sűrű viszont a fák nem túl magasak.
Minden fán szinte valamilyen bromelia vagy tilancia él. A mangrove bokrok itt is mindent behálóznak. A prérin pedig olyan térdig érő méretű a növényzet, és rengeteg helyen látható iszapos, mocsaras terület. Ezek most szárazak, de annyira csak, hogy az ember lábnyoma azért a talajban marad, sőt néhol erőteljesen ragaszkodik a nyúlós talaj az ember cipőjéhez. A nedves évszakban ezeket a területeket víz borítja, ennek jól látható jelei vannak. Ahol nyáron a víz uralkodik, ott most a növények próbálnak újra a felszínre törni. Itt-ott egy-egy rák olló, kagyló maradvány, egyértelműek a víz nyomai, meg másoké is. Úton-útfélen mosómedvék bandáznak errefelé, és még valami...egy nyom, aminek nem tudjuk mi a gazdája, az bizonyos, hogy nem kutya. Ide nem teheti be kutya a lábát, és a nyom nem is a kutyáéhoz hasonlít. Vannak errefelé floridai fekete medvék...lehet, hogy medve nyomot találtunk?Bár elég kicsi a medve talphoz képest, de a formája gyanús.

Na ez milyen nyom?

A csend, mely égig ér...

Miután lassan dél felé járt, vissza kellett fordulnunk a táborhelyhez, hogy felpakolhassunk, és indulhasson a horror-trip a Clubhouse partszakaszhoz. Csak a leglényegesebbeket vittük, meg jó sok meleg ruhát. Aztán belevetettük magunkat a dzsungel mélyébe. Békés volt az út. Néhol megálltunk hallgatóztunk, nézelődtünk. Nagyon kihalt volt minden. se ember, se állat szinte. Néhány pók, rovar, rengeteg madár, főleg keselyűk. Keringenek az ember feje fölött. Jól esett ez a túra. Jó volt csak menni, menni, hallgatni, gondolkozni. Én szeretek menni, sokat, és néha az is jó, ha nem kell beszélgetni.

Még jó, hogy mindhárman felvettük aznapra az antiszociális nadrágunkat, így szinte szó nélkül baktattunk több órán keresztül. Ritka az ilyen pillanat, hogy ekkora a csend, az idő egyre tökéletesebbé vált. Már égetett a nap és csak annyi szellő fújt,ami elég volt ahhoz, hogy az ember ne izzadjon a nagy hátizsákot cipelve. Az úton azért végig bennem volt, hogy hátha a következő lépésemnél bukkan elő egy kígyó, vagy valami érdekes állat. De semmi. Elértünk egy olyan helyhez, ahol egy kis híd vezetett át egy vízfolyáson. A mangrove bokrok egymásba ölelkezve hajoltak a víz fölé. Épp ideális hely az aligátoroknak. Egy ideig dermedten meredtünk a sűrűbe, lestük a vizet, hátha egy orr előbukkan, de semmi. Mintha minden állat elmenekült volna innen. Csak a magasban keringő, magányos keselyűk, meg néhány sólyom marad. Egy idő után alább is hagyott félelmem. Mondjuk azért azt nem bánom, hogy a kígyók nem futkároztak a lábam alatt, de egy aligátornak örültem volna. Na nem a lábam alatt, vagy helyett!

A mocsár télen

Még mentem volna egy darabig, de egyszer csak a prérin keresztül megpillantottam valami csillogót a távolban. Ott volt az óceán. Épp egy mocsaras vidéken át gyalogoltunk. A földet mintha felkarmolták volna. Olyan volt a talaj mintha egy puha szőnyeg fedné, amit valaki felhasogatna, és felhajtogatná a részeket. Még jó, hogy találtunk néhány emberi lábnyomot, néhol szinte reménytelen lett volna megtalálni az ösvényt. Azért sikeresen eljutottunk a partra. Most már ez is a legnagyobb élmények közé tartozik, mikor odaértem!Az igazi semmi közepe, a végén pedig egy kis öböl és a nyílt óceán! És ami a legjobb hogy senki emberfia nem jár arrafelé. Minden érintetlen, a part olyan, amilyenre a víz mossa. Minden kagyló úgy van, ahogy a dagály odavetette. Azonnal fel kellett másznom, egy a parton álló fa maradványára és onnan nézni a végtelenbe. Olyan jó volt távol lenni mindentől. Az egész napos csend, gondolkozás végére a fadarab tetején éreztem, hogy ezért megint megérte mindenbe belevágni. Ritkán jön össze, hogy az ember azt érzi, összeállt egy kép megint, a boldogság egy pillanata. Most mehetek, egy újat keresni:), ez a jó ebben:)!

Kék rák

A semmi ágán...

Lassacskán körbejártuk a  terepet, és a sátornak legalkalmasabb helyet is megtaláltuk, a parttól picit feljebb, a mangrove bokrok mögött. Ez elég szélvédettnek bizonyult, bár azért látszik, hogy a kreatív ingem is rajtam volt, mert alkottam még pár kötözőt, amivel a sátrat bombabiztosra kikötöztem, hogy a szél még véletlenül se tudjon belekapaszkodni, mert aztán megint hallgathattuk volna egész éjjel a csapkodást, mintha egy vitorláson ülnénk. Még mielőtt le ment volna a nap, a fiúk kimentek egyet pecázni, nem sokáig maradhattak a tengerbe nyúló földnyelven, a dagály ugyanis hamar elöntötte. Nem baj, egy kék rákot így is sikerült kihalászni. Érdekes élőlény, szép kék ollói vannak. Elengedtük szegényt, tűz nélkül nem sokat érünk vele. A nap itt minden nap fél 7 körül megy le, aztán már csak a hold süt. Ez ám az élet, kelni a nappal, feküdni, ahogy a hold felkel...háromnegyed 8-kor már behúzódtunk a sátorba. Odakint vaksötét volt. Megittuk azt az egy szem doboz sört (ráadásul kis doboz), ami még megmaradt, és eltettük magunkat másnapra. Még hallgattam, ahogy csapkodja a víz a partot, eszméletlen csend volt, aztán minden elhalkult. 

Valamikor 3 körül felébredtem, mintha teljesen kialudtam volna magam. Mit mondjak, nem volt melegem, és így elaludni még nehezebb. Csak hallgattam, ahogy nem moccant semmi. A szél teljesen elcsendesült és a dagály is visszavonult. Ritka az ilyen csönd, az ember hangosabban hallja a gondolatait. És ha a természet rezdül, azonnal érezhető.
Egyszer egyébként valaki azt mondta:  "vegyük fel magnóra a csendet, és hangosítsuk fel, és akkor nagyobb lesz!" Azt hiszem, valaki most felhangosította!

Everglades, az utolsó bab- és sörkonzerv

Préri

 Ma is rendkívül szeles napra ébredtünk, gyorsan szedtük is a sátorfánkat, illetve azt nem, mert ebből a leharcolt sátorból még az is hiányzik, szóval csak összepakoltunk és megkezdtük utunkat az Everglades nemzeti park felé. Ez a hely Florida dél-nyugati részén található, egy óriási természetvédelmi terület, tele tavakkal, mangrove erdőkkel, és a legkülönfélébb állat és növényvilággal. Itt él például a földön, Kínán kívül, szinte csak, aligátor. Ezenkívül némely érdekes madárfajnak is otthont ad ez az egyedülálló rezervátum, rengeteg anhinga (kígyónagyakú madár), halászsas, keselyű, zöldgém...etc. látható itt.

Első utunk a Flamingó központba vezetett, itt kellett jelentkezni mindenféle tevékenységre. Mivel az időjárás nem a legbarátságosabb, 40 csomóval (75-80 km/h) fúj a szél, a központ riasztást is adott ki, hogy mindenki vigyázzon magára, ráadásul elég hideg éjszakákat (38 Farenheit =3,3 °C!!!!)  is jósolnak a következő napokra. Nem fog ránk rohadni a gatya az tuti! Ezen tényeknek tudatában mégis úgy döntöttünk, hogy bizonyos részeit fel kellene fedezni a területnek. A park nagy része csak kenuval, vagy hajóval járható be, mivel a mangrove bokrok olyan sűrűn növik be a területet, hogy lehetetlen közöttük áthatolni. Azért vannak olyan helyek, ahol ritkásabb, illetve más jellegű a növényzet, és alkalmas túrázásra. Az egyik természetőr nő tanácsára a Clubhouse beach nevű célpontot választottuk. (A név senkit ne tévesszen meg, szó sincs semmilyen klubról, nem hogy házról!!)

A kő rák-kicsit horror Pityu

Naplemente után az Evergladesben

A hölgy felvilágosított minket, hogy egyébként ott konkrétan semmi nincs! Valószínűleg más látogatók SEM mennek, mert ilyen időben ki a fene akarna oda menni. Amúgy is nehéz megtalálni a helyet, elmondta 8 mondatban, hogy merre NE menjünk, és ha a mocsárhoz érünk vigyázzunk, mert beleragadhat a cipőnk, jobb esetben csak az. Ha a hídhoz érünk, és egyáltalán megtaláljuk, nehogy jobbra menjünk, mert arra főleg nincs SEMMI. Ha már a parton vagyunk, még véletlenül se rakjuk a sátrunkat közel a vízhez, mert jön az esti dagály, és mire felébredünk, már a nyílt tengeren evickélünk. Ha ennivalót viszünk magunkkal, légmentesen zárjuk el, szemetet véletlenül se hagyjunk elöl, mert a mosómedvék előszeretettel csomagolnak ki és oroznak el mindent. Ja, és ha wc-re kell mennünk, ássunk lyukat magunknak, és temessük be az eredményt. Szóval készüljünk a legrosszabbra, de ne izguljunk, úgy sincs SEMMI arrafelé, maximum aligátor...hehe:). Ráadásul még tüzet sem lehet rakni! Kicsit félve mondtunk igent az útra. Ennek tudatában, ma még gondoltuk kiélvezzük az utolsó legcsekélyebb civilizációt, tüzet rakunk, hogy az egész napos dermesztő szélben elgémberedett tagjainkat átmelegítsük, mielőtt még átadnánk magunkat az éjszakai fagyhalálnak. A késő délután fogott, elég bizarr látványt nyújtó kőrákot is megsütöttük. Szegény, nem szolgált valami sok ehető résszel. Ha ezzel kéne túlélni, már biztos fakérget rágnék. Felbontottunk néhány babkonzervet, meg sört, gondoltuk megadjuk a módját az utolsó vacsoránknak, ki tudja, lehet, hogy holnap már aligátorok lakmároznak belőlünk.

Key West, "egydolláros" étterem, kísértet híd

Key Westen egy ház

Éjjel arra ébredtünk, hogy a szél eszméletlen erővel tépázza a sátrunkat. Mivel a sátor maga eleve elég mozgássérült (két nem összetartozó részből áll), így nem volt nehéz a trópusi szélnek kikezdenie. Lukas azonnal cselekedett, leszedte a tetejét, hátha úgy jobban lehet majd aludni. Így legalább az orkán erejű szél gond nélkül süvíthetett keresztül a szúnyoghálón. Nem sokat teketóriáztunk, beköltöztünk az autóba. Nagy élmény, de így legalább elkerültük a másfél perc múlva ránk zúduló özönvíz szerű esőzést. Gyönyörű trópusi vihar volt, csak úgy hajladoztak a pálmafák. Reggelre a derekamba ékelődött a biztonsági öv csatja, és nyakam is felvette az ablak tekerő gombjának formáját. Miután minden porcikánkat visszaállítottuk az eredeti helyzetükbe, a tenger felé vettük  utunkat, hogy majd a parton reggelizhessünk. Az óceán vize haragosan csapkodta a partokat, mély szürke színe igen ijesztő volt. A szél tulajdonképpen kifújta a falatot a szánkból, így gyorsan tovább is álltunk, egyenesen Key West felé orientáltuk magunkat. Beérve a városba azonnal láttuk a különbséget a többi városhoz képest. Eszméletlen volt a nyüzsgés, a házak stílusa is valahogy eltért az előzőekben látottaktól.

Key Westről egy sziget

Pici, öregebb, és faborítású mind. Az autót egy elhagyatott utcában parkoltuk le, kicsit izgultunk, hogy meglegyen, mire visszaérünk. Sikerült egy szegénynegyedbe betévedni, de nem féltünk, bár elég kihalt volt az a rész. Néhány ember a teraszán ülve üdvözölt minket és boldog karácsonyt kívánt, hiszen ma karácsony másnapja van :).
Jut eszembe, ha már unjátok a bejglit, teleportálhattok egy kicsit.
De bármilyen megunt halászlének örülök :).
Szeretem itt, hogy bárkivel szóba lehet elegyedni, mindegy, milyen színű a bőre, milyen rétegből származik. Kedvesek, barátságosak, érdeklődőek az emberek. Egy kis gyaloglás után lassan a városközpontba értünk, ahol hemzsegett az utca az emberektől. Nem csoda, hisz szikrázó napsütés van, egy felhő sincs az égen. Mindenki relaxál, nézelődik. Elvetődtünk egy kikötőbe, ahol egy óriási norvég óceánjáró várta utasait. A víz színe itt smaragdzöld volt.

Key Westen egy épület

Itt is azért kicsit furcsa, hogy mindenhol karácsonyi díszek figyelnek a pálmafákon, a hóemberek, télapók  még abszurdabban néznek itt ki. Miután már kopogott a szemünk az éhségtől, gyorsan éttermet vadásztunk, igazából már mindegy volt milyen étel, csak ehető legyen. Meg is találtuk Key West egyik legfurább helyét.
Minden 1 dollárosokkal volt díszítve. Érdekes hangulatú volt. Láttuk az elején már, hogy az árak picit magasabbak, de gondoltuk karácsony napján és Key West főutcájában ez belefér. Igazából akkor kaptunk majdnem sokkot, miután kihozták a számlát, ahol előre levontak 18 % borravalót, és még tartották volna a markukat továbbiért. Most az egyszer nem voltunk nagylelkűek, az összes helyen normálisan 10% borravalóra számítanak. Picit berágtunk, de tény, hogy nagyon finom halas szendvicset kaptunk. Innen továbbálltunk és Hemingway házához igyekeztünk, igaz csak kívülről tudtuk megcsodálni. Miután  végigjártuk a lényegesebb helyeket, az autónkat próbáltuk megtalálni.
Ez kicsit nehézkes volt, mert nem találtunk utcaneveket sehol.
Azért egy kis keresgélés után sikerült rálelni, és nem is szállították még el. Lehet, ennek az az oka, hogy a hely ahova parkoltunk egy olyan rogyadozó ház mellett volt, aminek udvarában  egy teljesen ördögi arcú macska figyelte árgus szemekkel a terepet. Észrevettük, hogy emellett még két, szintén terrorista külsejű társa őrzi vele a helyszínt.
Key Westet elhagyva északabbra indultunk, (más merre nem is nagyon lehet, maximum átúszni Kubába:))és egy szigetre lekanyarodva egy teljesen elhagyatott helyet találtunk, ahol kiváló volt a terep, hogy Martin a következő adag vacsorához valót megfogja. Itt a tenger bekúszik az apró szigetek közé a mangrove bokrok között, fantasztikus látvány, és egy árva lélek sem jár ezeken a helyeken. Néha azért izgultunk, hogy felbukkan egy aligátor, vagy korall kígyó....Volt olyan partszakasz, ahova kiírták, hogy "Vigyázat, mérgeskígyók !"
A hobó, kanadai fickó még Miamiban,  azzal is riogatott minket, hogy errefelé, sőt Kanadában is nagyon elterjedt a mérges szömörce (Toxidodendron radicans), úgyhogy vigyázzunk, főleg esőben ne nagyon tekeregjünk, mert mérge a bőrön át is felszívódik.
Jó mindig ilyeneket hallani, így izgalmasabb minden:)!

A két Nagy Ho-Ho...egy tűhallal

Pelikán a zsákmánnyal

Miután valahogy egy házaspár is rálelt erre az eldugott helyre, és profi felszerelésükkel elcsábították előlünk a halakat, egy másik terepet kellett felkutatnunk. Az egyik összekötő hídról lemászva találtunk egy szuper helyet, a víz is mély volt és megint csak egyedül lehettünk. A  hidak mellett egyébként néhol egy segéd híd is áll, amit ma már senki nem használ, így jó le is vannak pukkanva, teljes elemek hiányoznak belőlük. Nagyon ijesztő a látványuk.Kísérteties, főleg sötétben...elképzelni, hogy elindulsz rajta, és nincs vége, viszont jó nagy mélység tátong a lábad alatt, meg jó sok cápa várja érkezésed :D a vízbe.

Erről jut eszembe: volt szintén egy kísérteties dolog arrafelé.Találtunk 7 döglött kalapácsfejű kis cápát, mindegyik egy helyen dobta fel a talpát, azaz uszonyát. Vajon mi lehet az oka? Jól látszottak a víz alatt, testük a homokba süllyedt félig. Míg a fiúk pecáztak én fotókat készítettem. Voltak keselyűk és vadászó pelikánok. Fantasztikus a látvány, ahogy lecsapnak a vízre, mint egy rakéta!

A kísértet híd

Este egy másik kempingen akartunk megszállni, de már túl késő volt mire végeztünk a vacsora fogással, így minden bezárt. Nem maradt más, visszamentünk Fiesta Key-re, ahol mindenki nagy örömmel fogadott minket.
Ez az éjjel még őrültebb volt.   A Jacko imitátor ma külön számmal készült és jó sok kubai is megjelent a táborban. A hangulat tetőfokra hágott, mindenki táncolt, élvezte a meleg "nyári" szellőt, a tűz illatát. A hold ma különösen szép látvánnyal kápráztatott el minket. A nagy, gömbölyű sajt elé bekúszott néhány felhő is!

Kis karácsony, nagy karácsony...sül-e már hal a parázson?

Ekkor még kicsit kétségbe voltunk esve

Ma reggel elhagytuk Miamit és a Florida Keyes szigetek felé vettük utunkat. Nem volt könnyű ma feltankolni élelmiszer raktárainkat, mivel nem találtunk egy nyomorék élelmiszer lelőhelyet sem. Az első ahova betévedtünk, nagyon gyanús lett rövid időn belül. Kezdtek az árak a kanadai árakkal vetekedni, gyorsan le is léptünk onnan. Amerikában, úgy mint Kanadában is, csak bizonyos területeken vannak üzletek, bevásárló centrumok.  Belvárosban szinte lehetetlen ennivalót találni. Miután vadásztunk egy kis konzervállatot meg "nagyonfincsi" lapkasajtot, Islamorada szigeten kötöttünk ki. Itt egy kicsit bogarásztunk, megint találtunk érdekes, szőrös pókot, meg vízimadarakat, kormoránokat, keselyűket. Martin gyűjtött egy-két csótányt az esti pecázáshoz a horogra. Remélem méltó módon ünnepeljük majd a szentestét valami hallal. Felmásztunk egy óriási fa liánjaira. Rengeteg törzs gabalyodott egybe, így alkotva egy robusztus törzsű nagy fát.
 A floridai szárazföldet elhagyva egyébként apró szigetek húzódnak egészen Key Westig, ami a legdélebbi pontja az Egyesült Államoknak. Ez a pont kb. egy vonalban van Nyugat-Szaharával, szóval elég délen van. Ezért is a tél elég kellemes. Állítólag amúgy 169 éve nem volt ilyen hideg a tél errefelé. Igazából nekünk csak az éjszakák tűntek húzósnak. Nappal néha 30 fok közelében jár a hőmérséklet. Igaz, a parton fújó szél eléggé le tudja hűteni a szervezetet. Islamorádát elhagyva Fiesta Keyre mentünk, ahol  már délután becsekkoltunk a kempingbe. Nagyon kellemes helynek tűnt, de sajnos mondták, hogy nem jár grillező a helyhez. Kicsit lelankadt a lelkesedésünk, mert tűz nélkül még a konzerveket sem tudjuk nagyon felmelegíteni. Aztán mondták, hogy este lesz valami nagy tűz a parton. 

Az ijesztő arcú hal

Rengeteg rákot találtunk a parton meg a vízben is, ezekkel horgászott Martin. Sikertelenül. Már jócskán besötétedett és még mindig csak egy 7 centis hal figyelt a zsákban. Jó szívvel és szemgolyóival is csak a fogunk hegyére lenne elegendő. Már kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy karácsony szent estéjén a tartós szeletelt kenyér és a lapkasajt fog figyelni a tányérunkon. Illetve azon aztán nem, mert ilyen felesleges dolgokat nem cipelünk. Már javában égett a tűz, a táborlakók körülötte beszélgettek, italoztak, mi meg még mindig kopogó szemmel figyeltük a kapást. Aztán a szerencse mellénk szegődött és egy órán belül 5 halat is fogtunk, amik már termetesebb méretűek voltak. Az utolsó fogásunk egy nagyon ijesztő arcú, széles fejű állat volt. Először gondolkoztunk is, hogy meg merjük-e enni. Végülis túléltük. 
Fóliába csomagoltuk az áldozatokat, besóztuk őket és meglocsoltuk lime-mal őket, majd a parázsra tettük őket. A kemping lakók érdeklődő tekintettel követték a műveletet. nem akarták elhinni, hogy mi tényleg ezt fogjuk enni. Aztán meg csak lestek, meg irigykedtek, mikor a fóliából előcsomagoltuk a finom, omlós húsú, friss tengeri halakat. Nagyon a szívükbe zártak minket. Egy kanadai nő már délután óta végig kísérte tevékenységünket. Láttam, hogy szurkolt nekünk. Családjával minden télen Floridába jön, szegény. A lánya most megy egy 4 hónapos új-zélandi kikapcsolódásra...
Válogatott társaság vett minket körül, volt egy skót házaspár. Nagyon viccesen néztek ki. Egy rjzfilmfigura arcú bácsi, és a kerekded, fülig érő szájú néni. Volt egy Basset hound kutyájuk, kicsit kifakult a színe. Elég virsli formájú volt, de nagyon aranyos. A nénike lassan totyorászott utána, beszélgetve a morcos szemöldökű kutyával. Tipikusan ez a típusú párbeszédek: " jaaj, aranyos kiskutya, itt hagyott a gazdád? jaaj, vegyek neked parizert? Igen-igen...jaaj,kiskutyaaa, mondjad, igen-igen"
A férje hasznos tanácsokkal látott el minket az Evergladesszel kapcsolatosan. Mondta, hogy a legutóbb egy óriási pitont látott nem mesze tőlük. Volt egy brit nő is, ő is rengeteget kérdezgetett, de miután felállt és majdnem összeesett rájöttünk, hogy kicsit be van csípve. Nagyon érdeklődő volt mindenki, beszélgettünk egy amerikai mérnökkel is. Sok színű volt ez a társaság, de az est fénypontját azt hiszem a télapó sapkás Michael Jackson imitátor adta. Miután az össze létező karácsonyi ének lement, még a "Tavaly neked adtam a Magyar Hajózási Részvénytérsaságot" c. nóta angol változata is a "The last Christmas I gave you MAHART", felcsendült a Billi Jane ismerős ritmusa. Nem álltuk meg röhögés nélkül, ahogy a harcsabajuszú figura a télapósapkában moonwalk-ozott. (M. Jackson tipikus tánca, egy olyan tánc amely azt a hatást kelti, mintha a táncost hátra fele húznák, miközben előre fele szeretne menni. Ezt az idősebb olvasóim részére fűzöm hozzá.)

Naplemente, szenteste

Azért furcsa volt ez a karácsony este. Olyan abszurd. Ültem a korallkövekből kirakott tűzrakó mellett, figyeltem az izzó parazsat. Hallgattam a tenger zúgását. Mivel nem sok a közvilágítás arrafelé, így milliónyi csillagot láttam az égen. Bámultam a feketeségbe, a tenger irányába, olyan végtelen így, hogy ilyen sötét van. A kövér telihold  ezüst cseppeket szórt a vízre, fújt egy kis langyos szél, lebegtek a pálmafák óriási levelei, néha megcsillantak a holdfényben. A háttérben meg csak szólt az "I dreamin' of a white christmas..." ("Egy hófehér karácsonyról álmodom...").
Jó lenne , ha mindenki láthatta volna ezt. 

Miami: betonrengeteg és a hajléktalan mosómedvék

Miami Beach

 Ma reggel végre nem jégkockaként ébredtem, és a derekam sem vette fel az aljnövényzet formáját. Elindultunk Miamiba gyalog. Miami Beachen gyönyörű házak vannak, és a kis szigeteket hidak kötik össze. A partra néző oldalakon végig apartmanok állnak, mindegyik "udvarában", azaz dokkjában motorcsónak vagy jacht. Az emberek már reggeltől futnak, szerintem teljesen megőrültek. A betonon! És ezt a tevékenységet a legmelegebb déli órákban is művelik. Én szeretek futni, de szép helyeken és semmiképpen sem betonon. Útközben néhol érdekes pókokkal találkoztunk, meg különböző gyík félékkel. A vízen pedig szinte mindenhol látni barna pelikánt. Az úgy él ott, mint nálunk a veréb. Kőröz a víz felett, majd lecsap, és végül csak azt látni, hogy fejét az égnek emelve ügyeskedi le torkán a fogást. A legkülönbözőbb sirályok keringenek szintén az egész város felett. Hangjuk mindig nagyon különleges érzéssel tölt el.

Miami, felhőkarcolók

Több órányi gyaloglás után végre elértünk az belvároshoz. Már messziről láttuk a felhőkarcolók vonalait, közelről azonban hihetetlen látványt nyújtanak. Tényleg törpének érzi magát az ember mellettük. Az a hely egyébként egy betondzsungel, viszont nagyon tágas. Emiatt kicsit fárasztó is a közlekedés gyalog. Ezért igénybe is vettük a "Metromover"-eket. Ezek vezető nélkül távirányítással működő 2 kocsiból álló metrószerelvények. A belvárost tökéletesen be lehet járni velük. Ráadásul a felszínen közlekednek, kb. 3-4 emelet magasan, így még a panoráma is elég jó.

Florida cape, világítótorony

Ezzel cirkáltunk egy ideig fel-alá. Napközben a Bay park nevű helyen ettünk,

Betörő arcú mosómedve :)

ami Maiami belvárosának szívében van, és a vízre néz az egész komplexum. A sirályok és szajkófélék társaságában ettük a jó kis beefsteak-et. Innen elláttunk a világ egyik legnagyobb kikötőjébe. Egy óriási óceánjáró hajó állt az egyik dokkban. Nagyon messze volt és még így is gigantikus méretűnek tűnt. A belvárosból még ellátogattunk a Biscayane öböl egyik szigetére. Itt egy természetvédelmi terület található egy híres világítótoronnyal. Jó volt megint megmártózni a vízben. A  homokos tengerparton sétáltunk a sziget végéig, közben persze kagylókat gyűjtöttünk, élveztük a hullámok csapkodását. Gyönyörű színekkel festette meg a lemenő nap a világítótornyot. A közelébe érve egy mosómedvét is láttunk. Ahogy az erdő felé vettük az utunkat, egyre érdekesebbé vált a környezet. Beértünk egy igazi dzsungelbe. Izgatottan vártuk, hátha látunk valami érdekes állatot. Találtunk elég nagy pókokat a fákon. Majd ismét mosómedvéket. nagyon vicces látványt nyújtottak. Felmásztak a kukák tetejére, leszedték a fedelüket, és belelógatták magukat. Csak a csíkos farkuk kandikált ki, meg a párnás talpuk. Oda is mentünk a közelükbe. Nagyon aranyosak voltak. Meglepve néztek ki a kukából. Rágták a kis száraz kekszet, meg kenyérdarabokat, és mozgatták a gomb orrukat. Az egyik nagyon csöves kinézetű volt. Szegénynek kissé hiányos volt az gúnyája.
Az első igazi naplementét láttuk ma este, mióta itt vagyunk. Kicsit giccses is volt. Láttunk ugráló delfineket a lemenő nap nyomán pirosra színezett horizonton. :)
Hihetetlen, hogy már csak egy nap van karácsonyig.

Palm Beach, Miami és a random télapók

Reggel, mielőtt még éhen haltunk volna, előbb szomjan haltunk, majd elvetődtünk egy híres, tipikus amerikai gyorsétterembe, a Denny's-be. Itt nagyon finom kajákat lehet enni, egyáltalán nem McDonald's stílusú. Magamba is töltöttem egy nagyon finom eper-banán turmixot, ami jeges volt, majd rántott sajttal töltött szendvicset és salátát ettem. Mostantól minden kajáról képet készítünk, lesz egy kis új ihlet a későbbiekre! Elég olcsón lehet enni ilyen helyeken, és pl. ha az ember üdítőt rendel, ingyen újratöltik. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy mindent jéggel szolgálnak fel, így nem csoda...a három deci kóla helyett, max 1,5 deci megy a pohárba, a többi jég. A kiszolgálás nagyon kedves, mindig bemutatkozik a pincér és elmondja, hogy ő fog rólunk gondoskodni. Nagyon készségesek, többször odajönnek megkérdezni, hogy elégedettek vagyunk-e. Sőt, még az üzlet managere is általában egyszer odajön érdeklődni. Szinte mindig kiszúrták, hogy nem odavalósiak vagyunk, ilyenkor főleg nagy az érdeklődés:)!

West Palm Beach

Miami Beach este

Miután újratöltöttük energiaraktárainkat, elindultunk ismét az óceánhoz. Itt egy olyan partszakaszra értünk, ahol rengeteg ember horgászott. belevetették a botokat a vízbe, és a hullámokkal küzdve várták a kapást. Ez nem az a szokásos, unalmas, tó mellett csendben, mozdulatlanul ülős horgászás. Itt elég aktívan kell mozogni, a pecások fel-alá rohangásznak, ki-be a vízből.Ma tulajdonképpen végigjártuk a híres part menti városokat, West Palm Beach, Fort Lauderdale..., estére már Miami közelében jártunk. Gondoltuk, jobb lesz minél előbb odaérni, és ott is körülnézni az esti órákban. Az egyik leghorrorisztikusabb utat tettük meg a 12 sávos autópályán. Centinként araszoltunk, mert valami baleset történt. Végül azért sikerült lassacskán Miami közelébe jutni. Egyszerűen hihetetlen milyen autópálya hálózata van, mindenhol több szinten keresztezik egymást az utak. Sötétben pedig a világítások teljesen futurisztikus hatást kölcsönöznek a városnak. A szállásunk Miami Beach-en volt, kb. két utcányira a tengerparttól. Kicsit gyanús is volt, hogy ilyen szuper hely, és ilyen olcsó. Aztán kiderült miért. Egy 8 személyes szobába raktak minket. Adtak ágyneműt, de takarót már nem. Mondjuk mi hálózsákosak vagyunk, tehát nem élünk ilyen lehetőséggel. A recepciós érdekes figura volt, fura akcentussal. Egy igazi Szergej.A szobát egy kolumbiai és egy kanadai fickóval osztottuk meg, még elvileg 3-an jöttek volna. A kolumbiai srác nem kommunikált velünk, csak behúzódott a hálózsákjába és aludt. A kanadai fickó nagyon kedves volt, nyugdíjas és utazik folyton, egy kézitáskányi cuccal. Igazi hobó. Gyorsan adott néhány tanácsot, kölcsönadta az útikönyvét is, majd figyelmeztetett, hogy ha megyünk az Evergladesbe, nagyon vigyázzunk, mert úton-útfélen az ember aligátorokba botlik. Meg is ijedtünk picit. Mikor mondtuk, hogy sátorral megyünk, elsápadt és sok szerencsét kívánt.

Még este tettünk egy felfedezőutat Miami Beach-en. Igazi nyári esti hangulat volt. Mindenhol valami latin zene, hangoskodás, nevetések zaja, az éttermekből elképesztően ízletes falatok illata szállingózott. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy újra ezt élem át, amit annyira imádok. Egy mexikói étteremben vacsoráztunk, kipróbáltuk az extra erős csilis szószokat, jalapenost pl., bár nekem ez még mindig nem volt elég erős. 

Rengetegféle ember megfordult körülöttünk, Miami Beachen nagyon nagy élet folyik éjszaka, olyan nők, férfiak, hogy leesett az állam. 

Megfigyeltem, hogy a férfiak általában nagyon ápoltak. Minden hajszál egyenletesen sorakozik a fejükön, tökéletesen borotvált arcok, és eszméletlen illatfelhőt húznak maguk után. A ruháik minden darabja válogatott márka, mintha valami magazinból léptek volna elő. A nők szintén. Jó sok szilikonnal töltve, vadásszák a férfiegyedeket. Kicsit giccses látvány, de érdekes így élőben. A fekete nőknek nagyon jó a stílusuk, kíváncsian lestem a legkülönbözőbb hajkölteményeket. 

Az estét az óceánparton fejeztük be. Telihold volt. Az víz visszaverte a hold fényét, és csak úgy ugráltak az ezüst színű cseppek a felszínen. Lassan visszaindultunk a szállásunkra. Útközben még megnéztük az óriási karácsonyfákat az egyik téren. Vicces látvány, ebben a melegben és a pálmafákkal körülvéve. Minden tele van aggatva karácsonyi égőkkel. A tengerparthoz közel is hóemberek, télapók sorakoznak...szerintem melegük lehet. Egy-egy Rudolf is fel-fel bukkan. Néznek bambán,  piros orruk világít. Furcsa összkép ez. Szerintem ők sem értik, mit keresnek ott.  

Terror-nyugdíjas bácsi és a minnesota-i megmentő

Ma reggel jégcsákányok segítségével sikerült magunkat kimenteni a sátorból. Éjjel már többször felébredtem arra, hogy a fogaim kocognak, azután már csak félórákra tudtam álomba szenderülni. Reggel gyorsan ki is vetett az ágy, azaz sátor. Mentem is rögtön a fürdőszobába melegedni. Gondoltam magamban, ha még egy ilyen hideg éjszaka lesz, esküszöm beköltözöm a zuhanyzóba. Utólag kiderült, hogy 3-4 foknál nem volt melegebb éjjel. Vettem észre.

Az első pillanatok a nyílt óceánnál :)

Szokásos "jump-picture"

Az első áldozat-jól kibélelte a gyomrunkat

Azonnal délebbre is vettük az irányt, és dél körül már a Coconut beach-en ugráltunk a vízben. Életem egyik legnagyobb élménye volt meglátni a nyílt óceánt. Egy
kis ösvényen vágtunk keresztül, majd hirtelen
előttünk volt a végtelen azúr kék víz. Olyan hangos hullámverés volt, hogy a saját hangomat sem hallottam. 3 másodperc alatt leráncigáltam magamról a 63 réteget, amit még az éjszakai szétfagyás miatt tartottam magamon, és belevetettem magam a vízbe! Annyira hihetetlen látvány és érzés volt ez az egész, hogy rohangásztam, ugráltam és sikítottam örömömben! Kis adrenalin túltengésem volt:). Nem tudtam betelni a látvánnyal. Én imádom a vizet, a meleget, napfényt (ki nem?), tökéletes volt minden. Ezért jöttem, ezért vágtam bele az egész kanadai kalandba, hogy egyszer csak megint azt érezzem, hogy megérkeztem egy olyan pillanatba, ami az életem egyik legjobb része.
Órákon át csak túrtam a meleg homokot a talpammal, ugráltam a hullámokban...azt a látványt el akartam örökre raktározni. Nem sokára azonban újra felkerekedtünk és nekiálltunk horgász felszerelés után vadászni. Nem volt egyszerű, el is kevertünk valami nagyon elhagyatott helyre. Ott is csak feketék éltek.


Az egyik használt cuccos üzletbe is betévedtünk.
A nénik nagyon örültek, azonnal kérdezgették mi járatban vagyunk arrafelé, ahol a madár se jár. Valahogyan aztán egy tengerész üzletbe keveredtünk, ahol megvásároltuk a létfenntartásunkhoz nélkülözhetetlen pecabotot. Martin garantálta, hogy ma este már tengeri halat eszünk. Úgy legyen!

Vacsora az Okeechobee-tónál

Hamarosan már egy mólón ülve vártuk a kapást, persze előtte még szereznünk kellett valami élőlényt csalinak. Kiástunk egy pár gilisztát, meg bontottunk néhány kagylót és biztosra vettük, hogy nem sokára megjelenik az első jelölt. Így is lett, egy fekete-fehér csíkos hal akadt a horgunkra. Már éppen a boncolásánál tartottunk és az egész móló vérben fürdött, mikor egy idős bácsi jelent meg. Olyan halkan lopakodott, hogy majdnem frászt kaptunk, mikor hirtelen megjelent. Közölte, hogy 10 percünk van, hogy eltűnjünk a dokkjáról. Sehol nem láttunk figyelmeztető táblát...Kissé kedvünket szegte a fickó stílusa, de azért így is kíváncsian néztünk elébe az esti hal-lakomának. Ismét egy KOA kempinget céloztunk meg az Okeechobee tónál. A  recepciós nő a legszebb karácsonyi ajándékot adta, ami csak tőle tellett. Ingyen alhattunk aznap a kempingben. "nem tudjátok a nevemet srácok, okés??" Ez mind nem elég, kaptunk tőle fát, salátát, meg egy tűzálló edényt, mivel a grillnek nem volt rácsa, így körülményes lett volna megsütni a halat. Annyira meghatódtunk a kedvességétől, hogy gondoltuk, az első fogásból neki is viszünk kóstolót. Én még egy papírcsónakot is hajtogattam neki az összhatás kedvéért. Már épp bezárta a recepciót, mert utaznia kellett Minnesotába karácsonyra. Az egész kempinget be kellett járnunk, hogy felleljük. Nagyon örült nekünk, mondta, hogy magát látja bennünk fiatalabb korában. Ő is hátizsákos turistaként utazott mindig. Az est fénypontja az volt, mikor azt mondta: "Srácok, van itt egy medence, meg egy forró vizes pezsgőfürdő is. Nyitva hagyom nektek a kaput. Üres a terep." Mondanom sem kell, hogy az este és múlt éjjel átfagyott porcikáinknak hogy esett a meleg fürdő.

A karácsony előtti este egy medencében ülve figyeltük a felszálló gőz alól csillagokat, körülöttünk pedig izzottak a pálmafákra aggatott karácsonyi fények. Aznap éjjel nem is fáztunk már annyira.

Első út az óceánhoz

Nem messze a Kennedy Űrállomástól

Ma megint csak élmény utazás várt ránk a helyi buszokon, valamiért nagyon furcsák az emberek. Van egy gyanúm, miért. A buszt tulajdonképpen csak azok használják, akiknek nem nagyon telik autóra. Ezért van szinte csak fekete vagy mexikói a tömegközlekedési eszközökön. Engem mondjuk nem zavar, Pesten is látok elég furcsa embert, és itt legalább kedvesek. Mindenki azonnal kérdezte, hogy hova igyekszünk, és jó sok tanáccsal láttak el...
Alapvetően nagyon szimpatikus benyomást keltettek bennem.



A kölcsönzőhöz érve, felvettük a bérelt autónkat, egy fehér KIA Rio-t, (még  csak 2000 mérföld van benne.)
Lukas kipróbálta először életében az automata sebességváltót. Miután Orlandó utcáira gurultunk, kicsit sokkot is kaptunk rögtön. Nem tudom, mi lett volna, ha nincs GPS-ünk. Olyan hihetetlen autópálya rendszerek szelik át a városokat, hogy ember legyen a talpán aki idegenként gps nélkül is boldogul. Ráadásul ráhajtottunk rögtön az első fizetős útszakaszra , ahol igaz, csak 50 centet kell fizetni, apróban, de természetesen egy árva garasnyi készpénz sem volt nálunk, úgyhogy az első ilyen kaput rögtön ignoráltuk is, reméltük, hogy indul meg utánunk azonnal valami rendőrautó. Az egyik helyen egy nő megnyugatott, hogy csak ott kell fizetni, ahol ember áll a kapunál. Innentől kezdve meg a gps-en beállítottuk, hogy kerülje el a fizetős utakat. Működött is. Első utunk rögtön az óceán parthoz vezetett. Így naplementekor már az ott ettük a lapkasajtos szeletelt kenyeret.
A szél kissé erős volt és hideg, így nem kívánkoztunk  a vízbe.

Megcsodáltuk a vízimadarakat, (szürke gémek,
nagy kócsagok), majd az első táborhely felé orientálódtunk.

A kicsit szerencsétlen sátrunk, KOA kemping

Amerikában egy egész kemping hálózat él, KOA néven futnak. Nagyon jól felszerelt kempingjeik vannak, sokan fél évet is eltöltenek ezeken a helyeken, főleg nyugdíjasok. Óriási lakóautókban, lakóbuszokban laknak. Félelmetes, milyen kényelemben! A nő kicsit furcsn is nézett ránk, mikor mondtuk, hogy sátorral jöttünk és nem kell víz meg elektromosság. Minek, hiszen a fürdőben van víz, meg fény is :). Szerencsére egy grillező is járt a helyhez, viszont először gondban voltunk mert nem nagyon találtunk fát. Aztán lassacskán azért felderítettük a terepet és összegyűjtöttük az összes pálmalevelet és kérget, majd jó kis tüzet raktunk, hogy a fincsi csilis bab konzervet megmelegítsük. Mellettünk műanyag turisták tanyáztak, az egyik az autójában ülve nyomta az "entert". A másik vicces társaság szintén sátorral volt, viszont fűtés és TV is volt a sátrukban. Jót röhögtünk rajtuk :D.

Orlandói plüss orka, pálmafa

Tegnap este első utunk a hotelba vezetett. A helyet busszal közelítettük meg. Kicsit úgy éreztem magam, mint Nepálban. Mi voltunk csak hárman fehérek a buszon. A másik, hogy szinte nem hallottunk angol szót, mindenki spanyolul beszélt. Nagy nehezen betuszkoltuk magunkat az ülésekbe az óriási hátizsákunkkal, és csak lestünk, hogy milyen érdekes alakok jelennek meg a buszon. Eleinte nagyon fagyos volt a hangulat, aztán a mellettem ülő csaj, elkezdett kérdezgetni, hova megyünk. Ők is spanyolul beszéltek amúgy. Egészen oldott volt a hangulat, többen is csatlakoztak a társalgásba, mikor hirtelen egy fickó jelent meg az ajtóban, egy óriási 2 méteres, plüss orkával. Innentől kezdve teljesen klub hangulat kezdett a buszon uralkodni. Miután mindenki ellátott tanácsokkal, könnyen megtaláltuk a Swan (Hattyú) nevű hotelt. Éjjel azért nem rohadt le a gatya rólunk, reméltük, hogy annál azért melegebb lesz. Furcsa érzés a havas, zord vidékről idecsöppenni, ahol minden fa zölden burjánzik. Megcsodáltuk az első pálmafákat is, majd nyugovóra tértünk a fárasztó utazás után.

Floridai kaland 1. rész: minden kezdet nehéz

November közepén barátaimmal úgy döntöttünk, hogy elutazunk decemberben "a bárhova". Rövid keresgélés után találtunk is olcsó repjegyet Floridába, Orlandóba. Még mielőtt lefoglaltuk volna a jegyet, ellenőriztük, hogy egyáltalán beléphetünk-e az USÁ-ba, és ha igen, hogyan. Csak egy online jelentkezési lapot kellett küldeni, ami szükséges feltétele a belépésnek, viszont nem elégséges. A határról még simán hazaküldhetnek. Teljes lelki nyugalommal vártunk az út előtti pár napig, majd el kezdtük intézni a jelentkezést. Egyik délután hív a Lukas, hogy nagy gáz van, az útlevele nem biometrikus, és így nem engedi a rendszer jelentkezni. Márpedig az ESTA nélkül, csak vízummal léphet be Amerikába. Kicsit kaptam csak sokkot, azt hittem felrobbanok, mert direkt mondtam előtte egy hónappal, hogy nézzék meg, elektronikus olvasásra alkalmas-e az útlevelük. Azonnal intézkedni kezdtünk, az egyik cseh professzor, akivel jóban vagyunk, ismeri a cseh-kanadai konzult, felhívta, ő meg az amerikai konzult, de még így sem volt tuti a dolog. A prof. viccelődött is, hogy mi aztán tudunk problémát alkotni, viszont a Barack Obama aláírása kell a megoldáshoz. Egyetlen lehetőség maradt, mivel nem akartuk a repjegyet elveszíteni, Lukas szárazföldön közelítette meg Amerikát. Nagy volt a kockázat, már a buszba szálláskor kérték a vízumát, persze nem volt, valahogy mégis felengedték, aztán Buffaloban egy órát állt miatta a busz. 4 határőr és a buffalo-i határvédelmi rendészet igazgatója vett tőle ujjlenyomatot, meg végzett retina szkenninget...lefuttatták a terroristák nyilvántartását...de végül mindent rendben találtak. A sztorihoz még lényeges annyit tudni, hogy mikor ők szeptemberben a Martinnal Csehországból repültek, Washingtonban szálltak át, akkor nem tudtak róla, hogy a tranzit utasoknak is kell ez az ESTA jelentkezés, és már akkor kaptak egy figyelmeztetést, hogy enélkül többet nem léphetnek az országba. A lényeg az, hogy mikor mi Martinnal épp becsekkoltunk Torontóban, jött az üzenet Lukastól, hogy már úton van ő is Orlandó felé. Azért Torontóban minket sem hagytak békén.Martin az útlevelében felejtette a figyelmeztetést, a határőr persze azonnal csóválni kezdte a fejét: "it's too bad, it's too bad!!", aztán Martin, hogy mentse a helyzetet megmutatta a tanulmányi és munkavállalói engedélyét. Nekem ennél bonyolultabb volt, mivel Kanadában csak látogatóként tartózkodom, így erős volt a gyanújuk, hogy munkát akarok vállalni az USÁ-ban. Hál' istennek meggyőztem őket, hogy eszem ágában sincs. Azért beküldtek egy szobába, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy külön átvizsgálták mindkét táskámat. Mivel Lukas nem vihetett semmi veszélyeset, így az össze kés meg öngyújtó, gyógyszer nálam volt, szerencsére annyira össze-vissza volt gyömöszölve minden a táskámban, hogy mikor a határőr meglátta, el is veszítette gyorsan az érdeklődését, és csak a tetejét pakoltatta ki velem. Este 8-kor már mindannyian Orlandóban voltunk.

Jegesmedve kergető hideg van

Mára végre jelentősebb mennyiségű hó esett és e hőmérő higanyszála is erőteljesen a -13 foknál járt. Erre még jött az egész nap tartó viharos szél, ami végül -23 fokos hőérzetet eredményezett. Azért így is 3 órán keresztül kint voltam ma, futtattuk a kutyát. Nagyon élvezi a havat, de azért időnként odaül a bejárati ajtó elé, jelezve, hogy most már elég volt a hidegből. Ma este ellátogattam egy value village nevű "mindenféle"-lelő helyre, a jövőheti útra kellett pár cucc. Odafelé hál istennek elszállítottak, de vissza megint egyedül jöttem. Szerintem sikerült Cambridge legszelesebb útját megtalálnom. A jégen állva elfújt a szél. Azt hittem letörik az orrom, de ez még semmi, a combjaimat egyáltalán nem éreztem. Hál istennek 20 perc gyaloglás után találtam egy ismerős buszmegállót, ahova röpke 25 perc várakozás után meg is érkezett a busz. Még így is jobban jártam, mivel menet közben nagyon erősen vág a szél, és a fedett váróban picit visszatért az érzékelés a combomba. Ez után viszont úgy éreztem, lehet, hogy rossz döntés volt mégiscsak...az autópályára kanyarodva a busz erőteljesen balra kezdett csúszni, szegény sofőr nő szerintem 20 évet öregedett. Hát még én!
Az utakon jégpáncél van és arra esett friss hó, szóval egész Cambridge egy kori pálya!

Timmins és Maki

Felfedezésemmel egy időben kiderült, hogy el is látogathatok Heatherrel és egy kolleganőjével arra a helyre, ahol az ojibwa őslakosok éltek. Péntek este 10-kor indultunk a nagy kalandra, Timminsbe. Utunk célja egy kiskutya volt, akiről ekkor még meggyőződésünk volt, hogy egy 8 hetes Labrador kölyök. 9 órán át utaztunk a 800 km-re fekvő városba. Ez Ontarionak az északabbi felén található, a Felső-tóval egy vonalban. Tulajdonképpen már Torontótól nőtt a hó mérete, feljebb meg olyan körülmények vannak, mint Észak-Svédországban. A növényzet és a táj is nagyon hasonló. Fenyőerdők, és alacsony nyírfák. Fura volt ez az éjszakai utazás. Sudburyt elhagyva 350 km-en keresztül nem volt semmi! A szó szoros értelmében. Csak a végtelennek tűnő út, sűrű fenyő rengeteg, hó és hideg. Néhol egy figyelmeztetés: "A medvéket etetni tilos!"

Minden folyam az Atlani-óceánba ömlik, Medve és rénszarvas veszély

Az éjszakai autózásnak különleges hangulata van, főleg, ha az ember egy ilyen tájon utazik. Ijesztő az a nagy csend, az igazi sötétség. Néhol sűrű havazásba kerültünk. Néztem ki a sötét éjszakába, elképzeltem, milyen ijesztő lehet az erdő közepén. Közben meg csak szüntelenül kavargott a hó, az álom pedig el-elnyomott. Reggel volt már, mikor egy hotelhez értünk, pár órára megszálltunk, majd egy étteremben enyhítve farkaséhségünket, felvettük a kiskutyát, Makwát (Maki), ami az ojibwa nyelv szerint, medvét jelent.
Már, mikor megfogtam, éreztem, hogy valami nem stimmel. Túl vastag volt a bundája egy labradorhoz képest. Nem telt bele fél órába és konstatáltuk, hogy a kutya valójában egy újfundlandi. Kitapogattam a mancsai közti úszóhártyát. Egyértelmű volt. Innentől nappali fényben csodálhattam az északi tájat. szerencsénkre az időjárás kegyes volt hozzánk, így csak ma zúdított a tájra 20 cm havat és egy hóvihart. Rengeteg tavat láttunk útközben, már majdnem az össze befagyott, és hó fedi. Néhol óriási sziklák övezik az utat, a sziklákon pedig itt-ott fagyott vízfolyások domborodnak.

Maki

Jókat beszélgettünk útközben. A kolleganő Ottawa mellől származik, mesélte, hogy egyszer este az ablakából kinézve egy farkas ténfergett az udvarukon. Heather is mesélt a yukoni élményeiről. Pisilni csak párosával mentek. Ott elég gyakran találkozni érdeklődő grízlikkel. Errefelé is rengeteg fekete medve és farkas van állítólag.  Sajnos egyet sem láttam, csak a figyelmeztető jelzéseket.
Annak ellenére, hogy 24 óra alatt 1600 km-t utaztunk, nem bántam meg, hogy nekivágtunk. A táj miatt érdemes volt. Az északi vidéknek nagyon különleges hangulata van. Erről már a svédországi élményeimben is beszámoltam. Annyira kietlen, csendes, olyan óriási minden.  Az ember nagyon védtelen, ott jön rá, hogy a természet mekkora erővel bír.

Ojibwa indiánok

Sudbury felé, a semmi közepén

A héten fontos felfedezést tettem!
Kiderült, hogy az apuka egy észak-amerikai indián törzs, az ojibwa törzs, leszármazottja. A szülei mindketten ojibwa őslakosok, így nyilván ő is. Még beszéli a nyelvüket is. A batchawana-i öbölben született, a Felső-tónál, ott nőtt fel, egy külön kártyán, mint a személyigazolvány, számon is tartják a közösségüket. Mikor egyetemre akart jelentkezni, az anyja nem engedte. Azért kis küzdelem árán mégis sikerült neki. Azóta nem ápol nagyon jó kapcsolatot vele.
Ma megtudtam, hogy a Nagy-tavak közül a michigani-tó neve is az ojibwa nyelvből ered, a "mishigami" szó nagy vizet jelent.
Furcsa érzés volt megtudni mindezt. Sosem gondoltam volna, hogy Sasszem törzsfőnök egyszer majd egy valódi indián házában fog lakni.

Kanadai iskola

Itt már minden készen áll a  karácsonyra. A nappaliban teljes pompájában áll a karácsonyfa, a színes fém dobozokban pedig finomabbnál finomabb sütik sorakoznak. Mindenki ajándékokat vásárol, állítólag a nagyobb shoping centerek a nap 24 órájában nyitva állnak. Én nem vásárolok...minek. Készítettem egy albumot nekik, a gyerekről zenei aláfestéssel. Ennek tuti jobban fognak örülni, mint valami 653. kacatnak.
Péntek este elmentünk az apuka karácsonyi koncertjére. Szabadidejében zenét is tanít. Jókat játszottak a kiskampók, az egyik fickónak meg tök olyan hangja volt, mint a Jim Morrisonnak. Persze erre csak akkor jöttem rá, mikor a Break on through-t énekelte. Szóval nem kifejezetten karácsonyi énekeket nyomtak :)!
Voltam múlt héten az anyuka iskolájában. Rendkívül modern az egész, az osztályában 9 Apple gép van, biztos nagyon csóró a suli..., a technika teremben jobbnál-jobb gépek, ilyenek közelébe sem engednének otthon gyereket.
Minden nagyon barátságos, tele felirattal, tanácsokkal, szabályokkal. A szellemi hátránnyal rendelkezők is ebben az iskolában tanulnak. Nekik külön speciális termük van, ahol főzni tanulnak, meg minden egyéb, normál élethez nélkülözhetetlen dolgot.
Kicsit meglepődtem, a falakon mindenhol függ egy papír: "Tornádó esetén" c. felirattal. Meg is kérdeztem, hogy ez komoly-e. Volt rá példa, hogy tornádó csapott le egy városra, ezért gyakorolnak is néha, mit kell tenni vészhelyzet esetén. Ilyen gyakorlat van tűz, és lövés esetére is. Nem szórakoznak errefelé!
A diákokat elég komolyan fegyelmezik, de nincs is anarchia, ugyan láttam pont egy incidenst, az egyik gyerek majdnem megagyabugyálta a másikat, 2 tanár próbálta őket szétszedni. Itt van egy olyan szabály, hogy a tanár csak akkor érhet a diákhoz, ha védelmezi, vagy ha önvédelemből szükséges. Egyébként, ha egy ujjal is hozzáér, azonnal kirúgják.
Minden teremben szelektív hulladék gyűjtés folyik, és a termek ajtajára ki van függesztve, hogy mogyorót ill. bármely mogyorót tartalmazó ételt bevinni tilos. De erről már írtam. Rengeteg mogyoró allergiás van. Egyébként nagyon szimpatikus volt a tantestület, szerintem elég sok a fiatal, 30-35 körüli tanár. Tegnap derült ki számomra, hogy pl. Heather, aki amúgy biosz-kémia (science) tanár,pl. angolt is tanít. Nálunk ez lehetetlen lenne. Főleg úgy, hogy azt mondta, neki fogalma sincs igazából az angol nyelvi szabályokról, és egy hihetetlen nyelvi anti-talentum, aki úgy beszéli a franciát, hogy ő sem érti mit mond :D.
Ami szintén meglepő, hogy itt manapság a gyerekeket már 2,5-3 évesen el kezdik tanítani olvasni. Megdöbbentő! Nincs rendes óvoda, csak heti 2-3 nap, és tulajdonképpen már onnan kezdik is az iskolát. nem tudom, hogy jó-e ez a rendszer. Egy óvónővel is beszélgettem erről. Szerintem nem kell elvenni a lehetőséget az olyan gyerekek elől, akik érdeklődőek és fogékonyak a tanulásra. De valakinél ez csak frusztrációt okoz, mert nincs sikerélménye, mert még nem érdekli. A játék ugyanolyan fontos, az is építi a gyerek különböző készségeit. A nyelvtanulással meg úgy vagyok, hogy valóban nem baj, ha korán hall a gyerek idegen szót. Hátránya nem fog származni belőle. Gibson már magától mondja, hogy cica.