Jennie Chen, és a glen morris-i meglepetés

A tegnapi napon nagyon kellemes csalódás ért. Jennie Chen (a Jackie Chen női változata), fél egy körül értem jött, és elszállított otthonába, Glen Morrisba. Egy nagyon kedves kínai nő az új munkaadóm, aki 20 éve emigrált Kanadába Pekingből. Már szerdán találkoztam egyszer vele. Most az úton még jobban megismertem, és azt kell mondanom, valami egészen új kaland fog megint kezdődni. Nagyon értelmes nő, bármiről el lehet vele beszélgetni. A férje kanadai, és van egy 11 éves kisfiúk. Elég késői gyerek, hiszen Jennie már 50 felett, Jimmy, a férje meg már 60 felett jár. gy kis faluban laknak, távol a nyüzsgéstől. Utunk a Grand riveren, (Nagy folyó) vezetett át, ami a Nagy-tavak közül az Erie-tóba ömlik. Gyönyörű tájakon keresztül jutottunk el végül az otthonukba. Amint odaértünk, Jennie neki állt főzni, rákot, gombát meg rizst, hagymával és gyömbérrel. Már akkor lecsaptak rám, hogy mindenképpen főzzek nekik gulyást. Mindketten tisztában voltak Magyarország létezésével, és még azt is tudták kb. hol van! Jimmy jogász, már nyugdíjas, de még dolgozik. Van egy kicsi, a motoros fóka felmosóhoz hasonlító kutyájuk, a Marley. Annyira örült nekem, hogy nem győzött ugrándozni rám. Jól meg is futtattam a kertjükben. Az udvar vége egy domboldalra nyúlik fel, aminek a végében egy erdő van, és egy óriási szakadék, lent pedig a Grand river. A feladatom tulajdonképpen az lesz, hogy Jennie-vel együtt rendezgessem a házat. Szerintem neki főleg beszélgetőpartner kell amúgy. Nem baj, mivel értelmesek, így mindig tudunk majd miről beszélni. Sőt, megtanít szusit csinálni, meg igazi kínai kajákra. Be akarnak mutatni egy ottani madarásznak, aki a vörösbegyű kék madarakat védi, mondtam nekik, hogy évekig madarásztam, és szeretem nézni a madarakat. Vannak arrafelé darvak is!

Jól indult a dolog, remélem így is marad!!

A banglades-i horror konyha (Attention!Hazardous!)

A mai nappal elkezdődött egy másik korszak itt Kanadában, a Gibson-mentes. Mivel munkaügyileg kicsit hoppon maradtam, így most gyorsan hirdetéseket adtam fel, keresgéltem bármilyen munkalehetőség után. Elég gyorsan sikerült is, kedden már egy banglades-i lánynál takarítottam. Kicsit meglepődtem. Fél 11-kor pizsamában nyitott ajtót. De azt hiszem a legnagyobb sokk akkor ért, mikor megláttam a konyhát. Tulajdonképpen most biomérnöki feladatot is elláttam, mert a biológiai fegyvernek minősülő, a konyha pulton lévő kaják maradványinak elszállításáról és megsemmisítéséről kellett gondoskodnom, az edényeket, tányérokat pedig egy erőteljes sterilezés után a rendezettség felé orientálnom. Őszintén megijedtem, hogy, ha eddig nem, most biztosan összeszedek valami dögvészt. Azért két órás suvickolás után sikerült kimosnom a lány konyháját a mocsokból. Még jó, hogy egy banglades-i diáklánynak ennyi pénze van, hogy a lustasága és igénytelensége miatt     mással mosogattat. Nem tudtam eldönteni, nevessek, vagy sírjak a helyzeten:D, elég abszurd volt az a 3,5 óra. Azért közben szóba elegyedtünk, kicsit elcsodálkozott, mikor mondtam, hogy "ja, amúgy biomérnök vagyok". Kedves volt nagyon, viszont szerintem ő is rájött, hogy a heti kettő, napi egy óra takarítás, az ő házára nem elég. Nem is hívott mára. Remélem azért jövő héten megint mehetek. Nagyon meg volt elégedve velem. szerintem ő sem hitt abban, hogy az a konyha valaha még járható lesz. Ja, már nem voltak evőeszközei, meg tányérja és poharai...szóval a szükség nagy úr! :D  Na nem mintha annyira vágynék megint azokra a szagokra, de gazdaságilag elég jól jártam vele.

Gibson szinte baj nélkül túlélt. Engem.

Ma lejárt sintérkedésem utolsó perce is. A gyereket részben egészben adtam át a szüleinek. Kijelenthetem, hogy ő is túlélte, és nekem sem kell pszichológushoz járni majd. Kisebb-nagyobb lelki és testi sérülésekkel mindketten túl vagyunk három hosszú hónapon. A lelki sérülések Gibsonnál max. amiatt léphettek fel, hogy néha szemtelenül eloroztam az iPad-jét és úgy tettem, mintha nem tudnék róla, hogy hol van. Sőt, még el is játszottam, hogy keresem, keresem, de nem találom. Csak akkor esett meg rajta a szívem, mikor egyszer Charlie-t, a patkányt is megkérdezte, hogy nem látta-e...:D

Az én lelki sérüléseimről ne beszéljünk, azért ő sem kímélt engem. Azt hiszem még sosem unszoltam senkit ennyiszer és ennyi ideig, hogy vegye fel a cipőjét, pólóját, gatyáját, egye meg a reggelijét, ebédjét, uzsonnáját, ne ugráljon fel 3 másodpercenként az asztaltól, mossa meg a kezét WC után,  ...stb, arról nem beszélve, hogy hányszor kellett meggyőzőképességem utolsó cseppjét is bevetnem, hogy oviba és könyvtárba járni a világ legjobb dolga, és milyen jó, hogy nézegethetjük útközben a traktorokat, meg kukás autókat, és ha ügyesek vagyunk még a tűzoltó autót is láthatjuk. Nem beszélve olyan pillanatokról, mikor a hároméves töki, csak úgy volt hajlandó elindulni bárhova is, ha előtte fél órát havat lapátoltunk, bármilyen hidegben. Neki,  kanadai létére a hideg fogalma eleve min. 10 fokkal alacsonyabban kezdődik. Mostanra meg már biztos vagyok abban, hogy a kanadai őslakosokban van egy hólapátolási gén, amit az európaiaknál elnyomott a téli lustaságért felelős.

A fizikai sérüléseket Gibson legtöbbször figyelmetlenségéből fakadóan szerezte. Azt hiszem ez az utolsó héten hágott a csúcsra. Mikor hétfőn reggel megláttam, majdnem elájultam. Egy nagy kék monokli éktelenkedett a szeme alatt. A hétvégi Chuck'E Cheese-es élménytúrájuk alatt szerezte. Ez az a hely, ahol zsetonokért villogó játékokon lehet jó sok pénzt elverni. Gibson amellett, hogy a gombokat nyomkodta, úgy érezte a hely megfelelő arra, hogy tömegszerencsétlenséget okozzon. Egy másik kislány bánta az esetet. Arra vagyok kíváncsi, ő hogy nézhet ki. Mondtam én anno, hogy veszélyes az a hely.De ez mind nem elég, a héten egyszer a könyvtárban nekiszaladt egy asztal saroknak, majd Maki fognyomaival díszítette ki a bal karját és végül a náthának, és a hidegnek köszönhetően az orra alatt is egy nagy seb éktelenkedett a hét végére. Igazi leharcolt kis indiánt adtam vissza a szüleinek. Az indián származására múlt héten derült fény, mivel az apja 75 %-ban Ojibwa indián, így Gibson törzsfőnök is mostantól hivatalosan annak számít.

Azért örültem, hogy része lehettem egy apró intervallumnak az életében. Sok emlékemet visszakaptam a segítségével, látva a mozdulatait, szokásait...ha ez nincs, örökre elfelejtem azt a hangot,amit az én kisöcsém, Tronke hallatott, mikor az ujját szopva, álomba szenderült.

Hirtelen lett vége, időm sem volt felfogni. Kíváncsi vagyok, fog-e emlékezni rám. Azért bármennyire is rövid idő, elég volt ahhoz, hogy kötődni kezdjen hozzá az ember. Ha egy ilyen kisgyerek, megfogja a kezed, homlokához húzza azt, hogy ezzel megnyugtassa magát és úgy aludjon el, akkor valami azért csak megmozdul az emberben.

Dagmar és a piacozás

Ma Dagmarék elhívtak minket, hogy látogassuk meg velük a kitchener-i piacot. Jó pár órát bolyongtunk, de itt valóban minden olcsóbb, és nincs adó a termékeken, ugye. Mert itt ami ki van írva ár, arra még 15 % rámegy. Nagyon zavaró szerintem. Volt amikor kiszámoltam, hogy ennyit  meg annyit kell majd adnom, aztán jól nem annyi lett végül. Idegesítő, miért nem lehet ki írni a valós árat. Ez csak megtévesztő!
A piacon egyébként összeismertettek egy magyar férfivel, ő is már a 70-hez közelít. Nagyon gyorsan kiderült, hogy a bácsi elég árpádsávos, így gyorsan próbáltam elterelni a szót a politikáról, mert sajnos vannak dolgok, amit nehéz tettetni. Nem is igazán értettem őt, egyik oldalról Magyarországot szidta, hogy itt mindenki lop, csal, a másikon viszont Kanadát tette le, hogy milyen egy unalmas, béna hely...és hogy ő évente fél évet otthon is tölt...majdnem mondtam neki, hogy kicsit identitás zavara van. Vagy csak simán egy örök elégedetlenkedő. Na mindegy, ha nem a politikáról beszél, elég normális. Dagmarék is észrevették, hogy a fickó nagyon szélsőséges, mondták, hogy ne aggódjak, ők tudták, hogy mi a véleményem  dolgokról.
A piacozás után Dagmar ebéddel várt minket otthonukban. Nagyon kedvesek voltak, Tom, alig várta, hogy fotókat mutasson nekünk a régi kalandozásaikról. A fiúknak nagyon tetszett, főleg, hogy Tom, fiatal korában előszeretettel fotózott monokinizős nőket :D.  

Heten négy helyről

Ma este vacsorára hívott hármunkat a cseh professzor, Tony és felesége Joan, egy angol nő. Már mindketten  a 70-es éveikben járnak, de nagyon jól tartják magukat. Már karácsony előtt is náluk töltöttünk egy estét, Lukas és Martin egy hadseregre való krumplisalátával, én pedig mákos bejglivel köszöntöttem őket.
A mai estére Tony elhívta a volt feleségét Dagmart (cseh), és férjét Tom-ot, aki kanadai. Már régen elváltak, 40 éve tart az új házasságuk. De láthatóan nagyon jó barátságot ápolnak, hiszen közös gyerekeik vannak, akiknek velem korú gyerekeik vannak. Nagyon jó kis este volt. Mi főztünk nekik. A fiúk már régóta ígérték a knédli, káposzta, hús kombinációt, és mivel a társaság túlnyomó többsége cseh volt, így nem győztek hálálkodni nekünk a finom vacsoráért.
Nagyon érdekes volt beszélgetni velük. Mind a négyen egyetemi tanárok voltak valamikor, Tony a Conestoga egyetemnek a dékánja is volt 10 évig. Ő és a volt felesége is gépészmérnökök. Hihetetlen jó humoruk van, mind a négyüknek. Olyan energia áradt belőlük, hogy egy percig sem éreztem, hogy nálam majd 50 évvel idősebbekkel beszélek. Elmesélték emigrálásuk történetét, az okait, hogy álltak lábra, miután kijöttek, és hogy mit gondolnak visszatekintve az életükre. Mindannyian elégedettek, belátták, hogy ha otthonukban maradnak, nem jártak volna ennyi helyen, mint eddig. Az angol nő, Joan, indiában született, az apja katonaságnál szolgált, 13 évesen ment vissza Angliába, majd huszonpár évesen pedig Kanadába. Innen még Amerikába költözött 8 évre, majd visszatért ide. Nem semmi élet. Azt kell mondanom, 70 éves koruk ellenére, kiváló egészségnek örvendenek. Szellemileg abszolút frissek, fiatalosak, humorosak. Dagmarék most pl. síelni mennek egy hétre. A mai napig bicikliznek hosszú kilométereket, túráznak, társaságba járnak, teniszeznek...egyszerűen élvezik az életet. Persze azért meg kellett küzdeniük ezért. De legalább ők biztosak lehetnek abban, hogy nem fog nyugdíjas létükre felkopni az álluk. Nagyon szép házban él mindkét házaspár.
Tony, jó cseh emberhez méltóan, este 9-kor komoly közleményt tett közzé: Azt hiszem eljött egy fontos dolognak az ideje. Most vagy megváltjuk a világot, vagy pedig kitölthetek mindenkinek egy whiskey-t, vagy vodkát, vagy brandy-t vagy becherovkát, vagy unicumot, vagy....le sem tagadhatná, hogy Európa egyik legviccesebb népének gyereke. Egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy az idős emberek és a fiatalok kölcsönösen jó hatással vannak egymásra. Őket lenyűgözte a kalandvágyunk, a bátorságunk, a sok energiánk, minket pedig a bölcsességük, a humoruk, az eszük, a tapasztalataik. Örülök, hogy ismerem őket.
Sőt, Tony bejelentette, hogy a kalandos utunkról, már tud a cseh.kanadai konzul, és meg szeretne velünk ismerkedni. Azt mondta kíváncsi erre a három merész emberre:).

Szilveszter

Mivel épp, hogy csak kivakartuk magunkat a koszból, így nem nagyon voltunk ráhangolódva a szilveszterezésre. felőlem el is maradhatott volna. " Az idei szilveszter érdeklődés hiányában elmarad, pótlás Húsvétkor."
Azért Sean és Jen rábeszélt, hogy tartsunk velük. nekünk még csak este hat volt, mikor otthon már mindenki nagyban szorongatta a pezsgős poharakat. Még soha nem ünnepeltem más időzónában az újév eljövetelét. Tök jó, nekem a 2010 6 órával hosszabb volt. Sőt, ha a szülinapomig nem mennék haza, 6 órával később lennék csak 27 éves. Tök megéri :P!
Két hét után először nőt faragtam magamból megint, majd Seanékkal Elmirába indultunk a buli helyszínére. A decemberi martinis bulin ismerkedtünk meg a barátaikkal, már mind 30 és afölöttiek picivel. De nagyon jó fejek, érdeklődőek. Tulajdonképpen azt hittem, majd ránk sem bagóznak, de ehhez képest, mi 3-an voltunk az est fénypontjai. Elmeséltük nekik a sztorijainkat, nem tértek magukhoz. Azt hiszem, az tette be náluk a kiskaput, mikor meséltünk az everglades-i rendőrös sztoriról. Ja, ezt nem is mondtam. Gyorshajtás. Egyszer csak a nagy semmi közepén egy rendőrautó indul meg mögöttünk. Szóltunk a Lukasnak, hogy talán álljon meg, mert lehet, hogy minket üldöznek. Gondoltam, hogy nem az őzek rohantak túl gyorsan. Lehúzódtunk, ők pedig mögénk. Aztán vártunk, nem történt semmi. Fogalmunk sem volt, mit kell ilyenkor csinálni...aztán a Lukas kinyitotta az ajtót...hehe, nem kellett volna, a rendőr majdnem frászt kapott. Viszont ezután már nem kellett neki elmesélni, hogy külföldiek vagyunk. Szerencsére humoránál volt, és csak egy figyelmeztetést adott, igazából csak tízzel mentünk gyorsabban.
NA persze, mikor a kanadaiaknak ezt elmeséltük, a hasukat fogták a röhögéstől, illetve nem is akarták elhinni. Azt sem, hogy jutott a Lukas be az országba. A többi kalandunkról nem is beszélve. Hősök lettünk egyértelműen. Azért eljött az éjszakának az a szakasza, mikor előtört belőlem a régóta elnyomott táncolási vágyam. Itt még nem adódott erre alkalom. Ezen a többiek is felbátorodtak, és végül fergeteges és nagyon vicces bulit csináltunk. Sean, aki mindig komoly, halk szavú, most olyan koreográfiával állt elő, hogy azóta azon röhögünk. Más ilyen mozgás koordinációval már tolószékben ül, ahogy az Öregmedve mondaná!:)

Ez az év is eltelt szépen, gyorsan. Jó volt. Minden nehézségével, újdonságával együtt. Sok embert megismertem, olyat is, aki csak ebben az évben látta meg a napvilágot, sőt, olyanokkal is találkoztam, akiket már évek óta nem láttam. Sűrű volt, sok színű, izgalmas, vicces és kétségekkel teli. Várom a folytatást!:)