Torontó

Végre a reptéren kívül Torontó egyéb látványosságait is megcsodálhattam tegnap. Mivel egész Ontarioban "családi nap" van, így az emberek többségének ma szünet volt. Így Martin és Lukas is szabadnapot kapott a munkahelyéről, így együtt vágtunk neki a városnak. 

A hajnali, nagyon mínusz fokos indulás nem segítette elő a hőháztartásunk egyensúlyban tartását egy teljes napra, főleg úgy, hogy a kanadaiak az összes buszt agyon fűtik. A földrajzi elhelyezkedés miatt, a kanadaiak pont ellentétesen sokkolják az embereket, mint Indiában. Ott a 17 fokos légkondicionált helyiségekből az ember a 40 fokba lép ki, egy enyhe hőguta kíséretében, itt viszont a 28 fokra fűtött járműből a -15 fokba. Ébresztőnek jó, viszont az ember tuti, hogy rögtön azt kérdezi: "Ki ráz? A hideg??NA, majd elmegyek hideg-gyógyintézetbe...". 

Kínai negyed

A torontói egyetem egy épülete

Ha oda nem is, de végül a kínai negyedbe eljutottunk. A kanadai ismerőseink rengeteget áradoztak erről a helyről, de őszintén szólva nem ért minket olyan nagy meglepetés, hiszen Pesten is legalább ennyi kínaival találkozom nap mint nap. Az igazi érdekessége abban rejlik azért, hogy a boltjaik, éttermeik össze vannak sűrítve egy helyre, az ember tényleg belecsöppen egy más kultúra közepébe. A kínai boltok mellett japán és vietnámi üzletek is megtalálhatóak arrafelé. Az éttermekből terjengő illatok meg az igazi ázsiai érzést nyújtják.  Az illatok tényleg elősegítik az emlékezést, illetve a képzelet kapuit megnyitják.

Tulajdonképpen mióta Indiában jártam, azóta, ha bárhol curry illatot érzek, hirtelen "de ja vu" érzésem lesz, illetve azonnal képek ugranak elő az emlékeimből az ottani helyekről. Kínában nem jártam, de az illatok, a látvány és az ismereteim alapján, elképzeltem, milyen lehet.

Kilátás a CN tower-ből (398 m magasból)

Végül betévedtünk az egyik étterembe, ahol, mire az asztalhoz ültünk, már a csészében várt a gőzölgő tea. Az ételeket pedig szinte az orrunk előtt készítették. Mivel nagyon éhesek voltunk már, türelmünk fogyóban volt, és a tény, hogy az ételt pálcával kell magunkhoz venni, nem volt kecsegtető. Ahogy Öregmedve mondaná: "nem akrobata vagyok, hanem éhes!" A pincér szíve megesett rajtunk, látva a kétségbeesést az arcunkon, mikor a levesben lelhető cérnavékony, csúszós tésztát, próbáljuk a műanyag pálcával a szánkba ügyeskedni. Végül egy villa mentett meg minket az éhhaláltól.

Ez a hely egyébként kiváló volt arra, hogy az ember a kanadai lakosság összetételét tanulmányozza. A 30 négyzetméteren ült 5 kínai, egy "igazi", kese szőke hajazattal ellátott, sápadt, kanadai család, két pakisztáni, 2 fekete nő, egy félvér fickó a fehér barátnőjével, és még más arab illetve indiai származású. Ez az összetétel jellemző Kanadára.

Innen a CN tower-hez mentünk, ami a világ egyik legmagasabb (555 m) tornya. A látvány fentről tényleg páratlan. A felhőkarcolók is csak a "derekáig" érnek. Az egész Ontario-tavon át lehet látni, jó időben akár 160 km-re. A szél miatt fent a hőérzet -20 fok, vagy annál hidegebb, majd 10 fokkal alacsonyabb a lentinél. Bentről sokáig nézelődtünk, bámultuk a "kisautókat", ahogy félelmetes iramban szelik át a várost, a sok "kis hangyát", ahogy pl. az egyik jégpályán szlalomozik, nyüzsög...

Saint Jacob's vásár

Szombaton elvitt az előző családom a Saint Jacob's vásárra, ami az világszerte híres arról, hogy a mannonite-ok árulják portékáikat, élelmiszert, ruhákat, bútorokat, állatokat. Trópusi gyümölcseiket a Brazíliában meg Mexikóban élő rokonaiktól szerzik olcsóbban, így ezek is sokkal kedvezőbb áron kaphatók itt, mint a boltokban. A Mannonite-okról már írtam régebben, nagyon konzervatív életformát folytatnak, sokan elektromosságot sem használnak. Ruházatuk visszafogott, nagyon egyszerű. Az ember, őket meglátva, a középkorban érzi magát. A vásárban az ő termékeiken kívül azért mást is lehet kapni, így került birtokomba európai származású csípős kolbász. Nagy kincs ám az itt!!!
Jó volt egyébként találkozni a családdal megint, Gibson nagyon örült nekem. Tiszteletemre 3 markolót is magával hozott. Gondolta, ezzel majd levesz a lábamról. Ha ezzel nem is, de huncut mosolyával sikerült. Sőt, annyira kedveskedett nekem, hogy még a narancslevéből, és a fahéjas-almás fánkjából is megkínált, amiről előtte gondosan lenyalogatta a cukrot :D!
Mára várják a német srácot, aki Gibson új bébiszittere lesz.

Kosárlabda az indiánok földjén

A héten Jenniék elvittek a kisfiúk, Thomas, kosármeccsére Oshwekenbe. A mérkőzések egy kanadai őslakosok által lakott területen voltak. Arrafelé rengeteg ilyen falu van, már a nevük is érdekes, Mohawk, Onondaga,  irokéz, az első nemzetek, és a hat nemzet közösségeinek falvai (Six Nations of the Grand river =a Nagy folyó Hat Nemzete). Itt minden olcsóbb általában, nincs adó az árukon, olcsóbb a dízel (160 HUF), a dohány. A kormány támogatja az őslakosokat. Sőt, nem régen bevezették, hogy aki 50 %-ban indián, annak az egyetemi tanulmányok is ingyenesek. Gibsonra, az előző család legkisebb "aprótalpújára" is érvényes ez a törvény, mivel Gus, az apja 75 %-ban Ojibwa  törzsbeli.

Érdekes volt látni igazi indiánokat. Mindenhol faragott totemek állnak a házak előtt. Sajnos képet nem tudtam készíteni, mert többnyire az autóból láttam mindent. A meccsek helyszíne egy iskola volt, aminek diákjai többnyire erről a környékről származnak, igaz sok a fehér is közöttük. Az iskolában minden angolul, és a helyiek nyelvén van kiírva. Az előtérben óriási illusztrációk díszítették a falakat, különböző legendák részleteit ábrázolva a festményeken.

A meccset nézve rájöttem, hogy én is pont 11 éves voltam, mint Thomas most, mikor elkezdtem kosarazni. Annak ellenére, hogy nagyon sokáig játszottam, hirtelen váltam meg ettől  a sporttól. Most olyan volt, mintha soha nem is hagytam volna abba. Az emberben benne maradnak a mozdulatok, minden akciót végig követtek a lábaim, a kezeim. Érdekes érzés, van amit soha nem felejt el az ember, úgy mint a biciklizést sem.

A hét egyébként jól telt megint. Most Thomasszal is többet tudtam kommunikálni. Römiztünk egyik este, teljesen meglepődtek, hogy ismerem, mondtam, hogy ez elég alap kártyajáték, igaz ők műanyag lapokkal játsszák, nem francia kártyával. Egyébként ezt a kártyát szerintem más nem is hívja "francia kártyának" csak mi, Magyarok. Ez olyan, mint a "svédasztal". A csehek pl. így hívják, de ha egy svédnek ezt mondod, az csak tátott szájjal, és érdeklődő tekintettel néz rád :D.

Mire hazamegyek a szemem lehet hogy elferdül, annyi rizst csinál a Jennie. Sajnos az egyik legrégebbi kínais viccet, "mit mond a kínai mielőtt meghal?" (megfejtés a bejegyzés alján),  bármennyire is szeretném, nem tudom ellőni nekik. Pedig néha kedvem lenne. Főleg, mikor az edényt a szájukhoz emelve hörpölik a levest, vagy eszméletlen sebességre kapcsolva szedegetik a kis pálcájukkal a rizsszemeket, közben pedig csámcsogó hangokat hallatnak.

A gyerek egyébként, mikor Jennie a zongorához parancsolja, mindig kínaiul kezd méltatlankodni. Szerintem már csak ezért megérné megtanulni kínaiul. Ennél viccesebben sosem lehetne mérgesebb az ember. Kár, hogy írásban kevés az eszköz, amivel ezeket a hangokat vissza lehetne adni. Ezért pedig nem fogok youtube-gyanús videót csinálni, majd max. otthon élőben megmutatom.

A héten Jen szusit is készített, ami egyébként nagyon egyszerű. Én meg jól megleptem őket a nyers lazacos szendviccsel. Kicsit néztek, mikor kiderült, hogy nyersen kell elfogyasztani. Ráadásul a Szalmo Nelli néni is lesben állt, mert a nyers halon kívül még egy nyers tojás is kell bele. Eddig még túléltük, sőt én már négyszer is, mióta itt vagyok. A héten ettem wasabeet, japán tormát. Eszméletlen erős, és zöld színű. A szusiba is raknak ebből néha.

A héten hónapok óta először 0 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, rögtön 10 fokkal is, aminek következtében a hó-hegyek olvadásnak indultak. Most minden szürke, gusztustalan, latyakos. Viszont tegnap először megéreztem a föld illatát, ahogy a házból kiléptem. A kemény mínuszokban nem érez az ember szagokat, így ez most meglepő volt. Érdekes, hogy hat ez az emberre...azonnal egy jó adag endorfint éreztem felszabadulni  bennem :).

Megfejtés: Pá rizs!

Kolumbia-tó (napfényben, hóesésben)

Na, ki ez a bákász?

Havas fenyvesek

A tóba ömlő patak, amit most hó fed.  A jég alatt hallani a patak csörgedezését

Kolumbia-tó, hóval fedve

:)

Újabb Glen Morris-élménytúra

A glen morris-i ház

Mivel Jennie, a kínai nő és családja, több napon át is igényt tart rám, most félig beköltöztem hozzájuk Glen Morrisba. A család nagyon rendes velem, valahogy még oldottabban is érzem magam, mint az előző helyen. Mondjuk érthető, itt azért jóval kevesebb a felelősségem. Egész nap a házukat kell rendezgetnem és kimosni a koszból. Látszik, hogy egy ideje nem nagyon tartja rendben senki. Jól el vannak lomosodva. Na mindegy, így legalább áprilisig kihúzom itt a melóval :D! Örülök, hogy Jennievel és Jimmel jókat tudok beszélgetni. Jim folyton az otthoni politikai eseményekről kérdez, nem is csoda, hiszen OV már az itteni, kanadai politikai lapban is megjelent. 

A udvar. A fák mögött egy kanyon,  "Nagy-folyó" medre

Kérdezte a véleményemet, el is mondtam neki, és meg is értette :). A média törvénnyel és a nyugdíjakkal kapcsolatos eseményeket nem akarta elhinni. Nem ő az első ember, aki értetlenül áll a dolgokhoz a tényeket hallva. Eleinte azt hitték, nem jól értelmezik. De mondtam, hogy nem tévednek, valóban ez történik otthon. Sajnálnak is rendesen. Jennie megállapította, hogy "jéé, ez olyan, mint Kínában". Ezt azért nem olyan jó hallani. 

A vacsorát az asztalnál ülve töltöttük, végig beszélgettünk, aminek annyira örültek, hogy majdnem örökbe fogadtak :).

Ha már ez a feladatom, hogy rendezgetek, szeretem azt a lehető legjobban csinálni. Totál elképedtek, hogy az apokaliptikus állapotokból átlátható, tiszta helyeket hoztam létre, és Jennie ki is fejtette, hogy ez a mérnöki oldalamnak tudható be. Néhány dologban hasonlóak vagyunk, egyik oldala neki is a reál, csak ő informatikát tanult anno Pekingben, de énjének másik felét mindig is  a művészeteknek szentelte. Imád rajzolni, festeni. Aki ismer, tudja, hogy ezek a dolgok, hozzám is milyen közel állnak, nem beszélve  pepecselési tehetségemről, amit Sasszem törzsfőnökként hasznosítani is tudok. Mivel Jennie a divattervezésért is odavan, egyik este valamilyen ilyen témába vágó műsort kellett vele néznem.  Azonnal hozta a papírt, hogy majd tervez nekem ruhát. Egyébként bármilyen nőt meglátott a műsorban, konstatálta, hogy én is pont ugyanúgy nézek ki. Először még hízelgett is a gondolat, aztán elgondolkodtam azon, hogy végül is nekem is minden kínai nő teljesen egyforma.

Most egyébként azt fontolgatja, hogy csinál nőknek egy tanácsadó klubbot, hogy őrizzék meg a legjobb formájukat gyerek szülés után is. Most éppen szusi főző tanfolyamot tart. Bírom benne, hogy aktív, szereti a társaságot, kicsit ugyan szétszórt, így néha ide-oda kapkod, de jók az ötletei, őszinte, jó kedélyű és az sem elhanyagolható, hogy istenieket főz. Most végre az igazi kínai kajákkal is megismerkedhetek, nem csak az otthoni, erőspistás, keményítő-túltengéses "jizse csike, öccá', haccá' " kombóval. Szeretem hallgatni, ha Kínáról mesél, vagy az életéről. Sokat beszélgettem vele erről is.Az apja egyébként nyugalmazott biológia professzor Pekingben. Kérdeztem, hogy anno mi hozta őt ide. Azt mondja, igazából nem is tudja. Most boldog, mert van férje, gyereke, de igazából sosem fogja úgy érezni magát, mintha otthon maradt volna. Megértem, az ő kultúrájából eljönni, egy ilyen elszigetelt helyre...nem semmi. 

Marley, a kutya

Sajnos itt Kanadában a kb. Pécs vagy kicsit nagyobb városok, elég unalmasak. Itt nincs igazi városközpont, ahol az ember sétálgat, körülnéz, elmegy színházba, múzeumba, koncertre. Itt olyan negyedek vannak, ahol az ember lakik, vagy vásárol. Minden szeparálva. Ha elfogy a tej otthon, itt lehetetlen elszaladni a "kisboltba". Itt bevásárló negyedek vannak, ahol viszont minden megtalálható egy helyen. Így a lakóházak környezete viszonylag sterilen marad. Az utcák szépek, rendezettek, semmi nem odavaló tényező nem töri meg a harmóniát. Nagyon különbözik európától. Azért hiányoznak a szép épületek, parkok, az az érzés, hogy bárhova gyalog is eljuthatok. Itt, ha az embernek nincs autója, eléggé korlátozottak a lehetőségek. Ezért is van az, hogy rengeteget gyalogolok, ami nem baj, mert én szeretek menni. Főleg, ha szép a környék.

Glen Morris egyébként egy nagyon pici falu, teljesen elszigetelve, Isten háta mögött 3 sarokkal. Az odavezető út szántóföldek mellet megy el, emiatt elég szeles az a vidék. A hó ide-oda kavarog az út közepén. Szerencsére az utóbbi napokban megint tiszta az ég és süt a nap, így a táj olyan fényes, hogy az ember megvakul a látványtól. Kedden találkoztunk a madarász fickóval. Épp az autójában ülve gyűrűzte a befogott madarakat. A hó egyébként most akkora, hogy Marley, a kutya, teljesen el tud benne merülni. Néha félek is, hogy nem találom meg, mivel ős is fehér, illetve inkább krémszínű. Még jó, hogy az orra fekete. Ő is olyan , mint a mi Cipő kutyánk, folyton dumál hozzám. És valami okból kifolyólag, teljesen izgalomba jön, ha megjelenek. Addig nem nyugszik, míg el nem terülhet előttem, hogy megsimogassam. Vicces fazon :)!

Thomas, a gyerkőc, nagyon elfoglalt. Folyton vagy hoki, kosár, vagy baseball edzésre megy. Jövő héten megyek velük az egyik hokimeccsre majd. Már kérdezgette, mikor nézem meg. 

Jennie azért nem örül annyira, hogy a gyerek ennyi sportot űz, így minden este rimánkodni kell neki, hogy üljön oda a zongora elé. Örülök, hogy itt is van zongora, így klimpírozhatok egy kicsit. Sőt Jennievel megbeszéltük, hogy jövő héten áldozunk a művészeteknek is, és festünk valamit. Van igazi kínai rizspapírja, és azt mondta, lefesti a nevemet kínai írásjelekkel. Kíváncsi vagyok!

Mormota nap, avagy hóvihar kanadai módra

A héten eljött az igazi kanadai tél, éppen a Ground hog, azaz mormota napon. Amerika felől érkezett, egy 3200 km széles hóvihar sáv formájában. Itt kb. 25 centi havat hagyott maga után. Kedden és szerdán szinte megállt az élet egész Dél-Ontarioban, sokan nem is mentek dolgozni. Életveszélyes volt autóba ülni, mert a néhol 75 km/óra sebességgel fújó szél szinte tejföllé varázsolta a tájat. Mivel aznap nekem sem kellett menni dolgozni, helyette tettem egy nagy sétát a viharban. Érdekes élmény volt. Szakadt a hó, és fújta a szél. de nem volt vészesen hideg, olyan - 8 fok körül lehetett. Találtam egy tavat, ott mászkáltam egy darabig, fotóztam, élveztem a csöndet. A hóvihar csendes, csak néha fütyül kicsit a szél.

Másnapra verőfényes napsütésre ébredtem. Ezt imádom itt, hogy vagy esik a hó, vagy süt a nap...köztes állapot nagyon nincs. Tehát nem olyan, mint otthon, hogy beülnek a felhők a városok fölé decemberben, és hetekig csak  zombikat látni mindenütt, mert mindenki depressziós a napfény hiányában.

Ráadásul itt a hóval fedett házak egyszerűen mesébe illőek, mindenhol óriási fenyőfák ácsorognak, ág-karjaik pedig lomhán ereszkednek lejjebb és lejjebb a hó súlyától.

Az egyik fő út a vihar idején

Ma éjjel újabb 15 centi esett, úgyhogy ma elmentünk a Columbia-tóhoz megint. Nem volt egyszerű, mert néhol több, mint fél méteres a hó. Meseszerű. A házak előtt emberméretű hókupacok állnak. Sehol egy ember, és csak szakad némán a hó. Nagyon jól esett a séta, ráadásul ma a hőmérő higanyszála  is feljebb kúszott -2 fokra.

Imádom az ilyen teleket. Már csak egy szauna kéne valahol a közelben, és mehetnék a forró kamrából a hóba ugrani. Az valami isteni érzés, ahogy a jeges hideg égeti az ember bőrét. Esküszöm mindig 20 évet fiatalodom olyankor :D!Svédországban azért ez elég jó volt, hogy ott minden ház aljában volt egy szauna. Nem is értem a kanadaiaknak, hogyhogy nem szokása ez. Hiszen annyira hasonló minden a svéd, finn körülményekhez.

Majd indítványozom, hogy az alagsori, bálterem méretű szobáik helyett, ahol általában tévéznek, videojátékokat játszanak,vagy lomokat tárolnak, inkább egy szaunát tartsanak. Én a hedonizmusnak ezt a formáját preferálom.

A mormota végül nem látta meg az árnyékát február 3-án. Ezek szerint hamarosan tavaszodik :)!

Strauss-ok Kanadában

Ez a sztori nem most történt, de eddig nem volt időm leírni. Martinnak vannak nem messze rokonai, akik már kb. 50 éve emigráltak ide, illetve pontosabban Új-Hamburgba. Miután felvette velük a kapcsolatot, a család meghívott hármunkat egy nagy vacsorára. Martin még soha nem látott senkit ebből a családból, azt sem tudta, hogy 6 darab, vele közel egykorú másod unokatesója van. Az ő cseh nagypapájának volt három fiú, és egy lány testvére. A lány, Erika, kb. 43 évvel ezelőtt jött Kanadába, hozta a két fiát. Egy héten keresztül utaztak hajón, az óceánon át. Azt mondták, mikor ideértek hónapokig csak cammogott az idő. Előtte Ausztriában éltek, egy szép nagy villájuk volt. Erika férje, a mai Ukrajna területén született, és magyarul is tudott, úgyhogy az idős hölgy néhány szót nekem is mondott magyarul. Egyébként az ő anyanyelve a német, és 43 évnyi kanadai tartózkodás után a mai napig is nagyon vicces akcentussal beszél. Sőt, az olyan szavakat, amik a németben, angolban hasonlóak, azt szinte mind németül használja. A gyerekei is német anyanyelvűek, de az angolt majdnem ugyanolyan szinten beszélik, hiszen 11, ill. 14 évesek voltak, mikor eljöttek Európából. A két fiú itt nősült meg, az egyiknek osztrák, a másiknak ciprusi felesége van:), ez ám a kavalkád! Erika unokái tehát angolul, németül, és 3 közülük még görögül is beszélnek. Fantasztikus emberek, úgy éreztem magam, mintha vissza csöppentem volna az időben. Egy tanyán élnek. Már szürkület volt, mikor odaértünk. A hőmérséklet azon a hétvégén végig -16, -22 fok körül járt. Vastag hó borít arra felé mindent, és a házukat óriási fenyőfák veszik körül. Szinte az első pillanattól kezdve olyan barátságosan, kedvesen álltak hozzánk, hogy nem győztük viszonozni a kedvességüket. A ház belülről végtelenül egyszerű volt. Minden tiszta, de az idő foga, mindenütt nyomot hagyott. Az egyetlen dolog, amiben nem tudott, az a jókedv. Erika már 81 éves, mégis azt hiszem ő hahotázott a legnagyobbakat. A fiatalabb unokák nem győztek viccelődni vele. Mindegyikük nagyon tisztelet tudó volt és jó humorú, látszólag nagyon összetartóak. Egy házban nőtt fel az összes unoka, és annak ellenére, hogy ma már 3-an is közülük más városban tanulnak, még mindig odafigyelnek egymásra. Annyira sok szeretet áradt belőlük, odafigyelés, érdeklődés. Nem tértünk magunkhoz. Főleg Martin, aki a családjának egy új részét fedezte fel. Micsoda véletlen...anno mikor beadták a jelentkezést, még fogalmuk sem volt, hogy a Strauss familia nagy része nem is Csehországban él. Lukasnak is érdekes volt a találkozás, hiszen ő ismerte a Martin nagypapáját, az Erika egyik testvérét. Nekem azért volt érdekes, mert rengeteg sztorit hallottunk, az életükről, a háborúkról, meg a kezdeti nehézségekről.

Martin gyerek kora óta nem tudta, miért van a konyhájukban a falon egy fából készült, faragott kép, amire az van írva: KITCHENER. Most megtudta. Ide érkezett meg a család egy része anno 43 évvel ezelőtt:).