2011. április 17., vasárnap

Búcsú buli

Ma Sean és Jen házában megrendezésre került Martin és az én távozásom, Lukasnak pedig a szülinapja alkalmából egy óriási buli. Természetesen nem maradhatott el, hogy rendkívüli kulináris élményben részesítsük a társaság minden tagját, így cseh gulyással, és az én kezem által gyártott túrótortával és pogácsáva leptük meg a vendégeket. Végre sikerült túrót szerezni. Itt az elég ritkaság és csak speciális boltokban kapható. Az angolban nincs is rá szó, sokan tévesen cottage cheese-nek hívják, pedig ugye semmi köze ahhoz.
Jen  és Sean szülei is ellátogattak az eseményre. Konstatálták, hogy mi hárman simán éttermet nyithatnánk. Lassan a többi vendég is megérkezett, Laci, aki a waterloo-i fizikai intézetben dolgozik és amúgy ex-BME-s (én valahogy a legrandomabb helyeken futok össze BME-s emberekkel :), Brett, aki a társaság sport man-je, ő mozgássérültek jéghoki, és teremhoki meccsein bíráskodik ideje nagy részében, és az egyetem sport intézetében mindenféle feladatokat lát el. Tim, szintén mérnök, Liberecben ő is részt vett azon a csereprogramon, amivel most Lukas és Martin Kanadában tölti tanulmányait. Maria, Martin angol nyelvi mentora és az ő barátja, ezen kívül pedig Ruben Hollandiából, akit már csak utazási professzornak hívunk (ez elég hülyén hangzik magyarul :). Sajnos pár ember nem tudott eljönni, de azért akikkel közelebbi barátságban voltunk, megjelentek ezen az utolsó együtt töltött estén. Nagyon megkedveltem ezeket az embereket, és elég rossz érzés, hogy egy ócánt kell átszelni ahhoz, hogy újra lássam őket. Miután minden morzsát eltakarítottunk és jelentős mennyiségű sörrel, Becherovkával és Finlandiával öblítettük le a vacsorát, Seanék alagsorában csocsó mérkőzésbe torkollt az este. Elég jó kis nemzetközi csapatok voltak. Mivel, nem erre szántuk az este nagy részét, így nekivágtunk az éjszakának, és végül egy starlight nevű táncos helyen kötöttünk ki. Itt a csapat gyengébb láncszemeit elveszítettük. Különösen Martin bizonyult aznap éjjel alkohol-intoleránsnak. Miatta az egyik pub-ot már el is kellett hagynunk idő előtt. Szegény, kicsit összeakadt szemekkel nézett, a biztonsági őr ezt észre vette, és kiparancsolta. Hiába győzködte Tim az őrt, hogy csak azért beszél lassított járatban, mivel külföldi, nem sikerült meggyőznie. Mivel nem hagyhattunk magára, mindannyian mentünk utána. Itt Kanadában egyébként nagyon szigorúan veszik ezt a dolgot, ha valaki már gyanús, azt be sem engedik a szórakozó helyre. Egyébként csak érvényes személyivel lehet bemenni a kocsmákba, szórakozóhelyekre. Viszont nincs zérótolerancia a vezetést illetően. 0.08 alkohol ezrelék a megengedett mennyiség. Itt mindenki tisztában van azzal, hogy Kanadában meghalnának a kocsmák enélkül.Az emberek képtelenek lennének a lakhelyükről egy szórakozó helyig eljutni gyalog vagy busszal. Mondjuk nekünk ez sosem volt akadály. Autó hiányában néha 7 km-t gyalogoltunk egy buli kedvéért éjszaka, csak oda! Azért azt is hozzá kell tenni, hogy a kanadaiak elég kényelmesek. Mindenkinek autó nő a seggéhez, egy átlagos családban legalább kettő vasparipa áll a garázsban. Nekik a 20 perc gyaloglás már komoly távgyaloglásnak számít. Aki pedig naponta ennél többet gyalogol, azt egyszerűen hősnek tekintik.
Eleinte furcsa volt, hogy mikor egy távolságot kérdeztem tőlük, hogy pl. az adott város milyen mesze van, csak azt mondták, 2,5 óra autóval. Mikor kérdeztem, hogy "de az mennyi?", akkor meg csak néztek, mert kilométerekről fogalmuk sincs. Viszont Magyarországon meg a 2,5 órának nincs jelentősége, mivel az itt elég relatív.

Megint csak jól sikerült az este, annak ellenére, hogy végül éjjel szakadó esőben, és szélviharban kellett hazamászni. És még nem is tudtuk mi vár ránk másnap...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése