Márciusi hó Kanadában

Egy random ház Waterlooban

A Kolumbia-tó még félig befagyva

Állok a tó mellett

 A tavasz látszólag itt még nem érkezett el.

Tüskeböki. Egy növény, ami szereti ezt a vidéket. Ellenáll a zord körülményeknek, hónak, fagynak.

A kacsák már benépesítették a tavat. Hosszú hónapokon át hó és vastag jégpáncél óvta a vizet.

Vándorrigó (Turdus migratorius). Ez a kis madárka, miután a telet Mexikóban töltötte, visszatért, tavaszt, meleget remélve. Azért ez jó jel. Azt jelenti, hamarosan itt is melegedik az idő:)!

A mókusok is egyre sűrűbben, és fürgébben ugrabugrálnak a fákon. Némelyikük jelentős zsírréteget halmozott fel a tél során. 

Egy minta mókus :"Azt hiszem még egy kicsit visszabújok!"

A waterloo-i park

A hóban érdekes állatnyomokat lehet felfedezni. Ezek, a képen láthatóak, viszont csak hótaposó nyomok.

Nem tolonganak az emberek, pedig aznap gyönyörűen sütött a nap. Legalább -5 fok volt.

A park egész télen csendes, kihalt.  Tavasszal újra benövik a levelek, indák a kupolát, kellemes hangulatot nyújtva az alatta elmélázó, csillaglesőknek. 

Kanadai ludak. Már ők is visszatértek délről. Úton-útfélen összefut velük az ember. Néha csak valami berregő hangot hallani, ahogy elsuhannak mellettünk. Olykor meg magasan az égen szállva, V-alakban, néhány gágogás kíséretében jelzik jöttüket.

Békésen úszkálnak a ludak néhány vadkacsa társaságában.  Tegnap láttam egy öngyilkos jelöltet: lehajtott fejjel, elnyújtott léptekkel, magába zuhanva totyogott egyikük az autók elé. Azért szerencsére végül meggondolta magát, és visszafordult, majd méltatlankodva gágogni kezdett: "Na, úgy látszik nekem még ez sem sikerül!"

Ez a kis patak átszeli a várost, a tavasz érkeztével jelentősen megduzzad. Annak az utcának a végében folyik el, ahol most lakom. Kellemes látvány minden nap.

Márciusi helyzetjelentés

Costa ricai hazatérésem óta sok minden történt. A trópusi hőségből visszatértünk a szürke, még mindig téli színekbe burkolózott Kanadába.

Az első csapás akkor ért, mikor Jennie közölte, hogy családi problémáik miatt nem tart igényt többet a szolgálataimra. Ezt pont jókor, 5 héttel a hazatérésem előtt jelentette be, mikor már éppen szinte lehetetlen bármilyen munkát is találni itt.

Azért megpróbáltam pozitívan állni a dolgokhoz, és úgy éreztem, hogy akkor most végre ideje lesz belemerülnöm a rám váró kutató munkába. A professzor is megkezdte az újrajelentkezést, és leszögezte, hogy ha sikerül, egy évig dolgozhatok nála, azaz 2012 áprilisáig. Ez a hír elsőre kicsit megijesztett. Volt is egy pár nap, mikor hirtelen fogalmam sem volt, hogy lesz tovább. Aztán lassacskán hozzászoktam a gondolathoz, hogy visszajövök, és lehúzok egy évet még itt. Sok pozitívuma lenne. A munka eleinte félelmetesnek tűnt, de amint beleláttam jobban, úgy éreztem, meg tudnám csinálni. A napjaim nagy része ezzel telt, hogy bejártam a laborba, és az ottani izraeli lánnyal közösen belevágtunk a primer tervezés rejtelmeibe. Természetesen nem ártott olvasnom magáról a projektről sem, hogy mégis mi az amit szeretnék egy év után felmutatni. A lazacfélék immunrendszerét kutatja itt mindeni. Nekem 4 féle gént kell először is klónoznom. Olyan géneket, amik az immunrendszer bizonyos (citokin) fehérjéit expresszálják. Ezen fehérjék mennyiségét szeretnék meghatározni, ehhez pedig jó pár lépés, és majdnem egy éves munka szükséges.

Időközben a bébiszitterkedéssel kapcsolatos internetes cikkjeim is befejeződtek, habár nem végleg!

Mostantól bármilyen témában, külföldi forrásokból szemezgethetek, és papírra vethetem a gondolataimat. Ha nem is papírra, de a monitorra mindenképp. Ez jól fog jönni még a későbbiekben. Sokat lehet tanulni belőle, és persze fejlődni.

Az idő egyébként még mindig nagyon télies, tegnap esett 15 centi hó bő négy óra alatt. A hőmérő higany szála is igencsak a mínuszok felé tendál. Szóval itt még nyoma sincs az otthoni ébredő tavasznak.

A kalandozásból hazahozott napfény azért még kitart:), minden nap megmelengeti kicsit a lelkemet, ha visszagondolok azokra a földöntúli élményekre;).

Viszlát Costa Rica! (Második felvonás)

Ma reggel ismét hamar kivetett még a puha ágy is magából, már teljesen hozzászoktunk mindhárman a hajnali keléshez, pedig kabócák helyett csak a klíma zümmögött a szobában.

Ismét királyi lakoma fogadott minket, nem is tudom, hogy lehet túl élni heteket ennyi kajával! Vagy visszaúton az emberek dupla helyet foglalnak maguknak?

Minden a terv szerint haladt, 9-kor már értünk is jött a busz, és már megint csak a reptér felé repesztettünk  a costa ricai egy sávos autópályán. Ma talán végleg el kell hagynunk ezt a helyet. Azért volt még vagy 4 óránk a terminálban, mert a gép nem érkezett meg időben. Azt hiszem úgy mentem a repülő felé, mintha leginkább visszafelé lépkednék. A lépcsőről még visszanéztem, szippantottam egyet a forró levegőből, aztán beszálltam. 

Jó volt újra látni az óriási "térképet", Nicaraguát, Hondurast, majd Kuba vonalait. Utána már nem nézelődtem. A gépen mindenki papucsban, rövidnadrágban, tele napfénnyel, élménnyel...most mintha mindenki megpróbálna visszavedleni a hétköznapokba. Mi nem akartunk, elég lesz Kanadában szembesülni a ránk váró, még mindig tartó téllel. Montrealban egy új gépet kellett fognunk, mert a késés miatt az előző elment. Így elég későn értünk Torontóba.  Ott pedig szakadó eső fogadott. Valami érdekes időutazás folytán pedig úgy tűnik, hogy valahol az eredeti 1 órán kívül még egyet elveszetettünk. Erre csak másnap derült fény, hogy pont mialatt repültünk, Kanadában orvul átállították nyári időszámításra az órát. Esküszöm meg voltunk zavarodva, és elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy hétig nem vettük volna észre, hogy nem jól jár az óránk. Habár a dzsungelben ez kit érdekel.

Most egyébként a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvem semmitől. Ez az ami megváltozik az emberben egy út után. Annyira sok dolog lényegtelenné válik. Most ebből élek még egy darabig, az emlékek minden napomat megszínesítik. Aztán lehet menni megint, új kalandokat keresni!

Úton hazafelé

A piros vonal jelzi az útvonalunkat, a számok pedig, hogy emlyik nap jártunk arrafelé

Visszatérés Libériába: Viszlát Costa Rica! (Első felvonás)

Reggel, miután az egyik, tőlünk nem messze tanyázó család elhagyta a táborhelyet, fehér arcú csuklyás majmok szállták meg a parkot. Szinte észrevétlenül érkeztek, a fák ágain át az erdő rengetegéből. Maradékok után vadásztak, de sikertelenül, mivel szerencsére itt mindenki ügyel arra, hogy ne maradjon elszórt szemét. Több, mint tíz majom ugrabugrált fel-alá az ágakon, közben néha megálltak, megtetvészték egymást, vagy csak kergetőztek kicsit. Aztán nyomukban két bőr kamáslival felszerelt nő jött. Kutatók, akik a majmok táplálkozási szokásait figyelik. Nem örülnek, mikor az állatok idetévednek, mert az itt talált eledel elfogyasztása befolyásolja a kutatási eredményeket. A majmócák nem nagyon izgatták magukat, egész közel merészkedtek. Majd egy órán át figyeltük őket.

Még egy 8 km-es túra várt ránk, hogy elérjük a főutat, ahonnan valamilyen járművel Libériába kell mennünk, mivel délután sajnos el kell hagynunk ezt a földi paradicsomot.

Elég hamar magunk mögött hagytuk a nemzeti parkot. Az úton még egy teknősbékával találkoztunk, majd ahogy egyre kijjebb értünk a szárazerdőből, hegyek vonulatai tűntek fel a távolban. Viszonylag hamar le tudtunk inteni egy buszt, így nem sokkal később már a libériai városközpont buszpályaudvarán voltunk. Fura volt hirtelen ennyi ember között lenni megint. Valami véletlen folytán sikerült hamar egy éttermet is találni, ahol az utolsó igazi costa ricai ínyencséget elfogyaszthattuk. Hihetetlen, de volt tejberizsük, amit pusztán kedvességből hozott nekünk a felszolgáló Tica. Nagyon tetszettünk neki, bár gondolom leginkább a fiúk :), odaült mellénk, segített választani. Szeretem ezt a kedvességet, hogy mindig mosolyognak, még nyelvi nehézségek árán is megpróbálnak segíteni. Sokkal közelebb áll hozzám ez a temperamentum, mint a közönyös, vagy éppen zárkózott, mufurc népeké. Ja, egyébként a hölgy főnöke is éppen ott volt, valami papírmunkát végzett, közben pedig kigúvadt szemekkel bámult valami dél-amerikai szappanoperát :D.

Nem tettünk le a tervünkről, hogy mielőtt elhagyjuk Costa Rica földjét, még egy görögdinnyét elfogyasztunk. A közeli piacon kicsit, az eredeti áron felül sikerült is vennünk egy mézédes finomságot. Egyértelműen átvertek, de valahogy akkor már nem volt kedvünk sem alkudni, sem reklamálni. 

Miután az egyik taxis látta, hogy csak fel-alá ténfergünk, le is csapott ránk. Kissé gyanús figura volt, simán el tudtam volna képzelni, hogy beülünk az autójába és elad minket 3 tukánért, de szerencsére a zord külseje egy vicces fazont rejtett és végül elértük épségben a repteret.

Fura volt látni újra ezt a helyet, olyan messzinek tűnt az érkezésünk. Mivel a dinnyével elég bátor próbálkozás lett volna becsekkolni, így még a reptér "terminálja" előtt a fűben ülve lakmároztunk belőle. Azért, hogy ne kapjunk valami dögvészt búcsúzásként, a kézfertőtlenítővel áttörölgettük, "bemosdattuk" a műtéthez. Néhány arrajáró rolex órás, fehér öltönyös, turista érdeklődve nézte az eseményt. Nem nagyon siettünk a becsekkoláshoz, legszívesebben ottfelejtettük volna magunkat. Kilépésnél egyébként fizetni kell, hogy elhagyjuk az országot. Mondtam, hogy én nem akarom elhagyni...akkor mi van? :)

Nagyjából azok az emberek jöttek erre a félelmetesen nagy méretű reptérre, akikkel érkeztünk. Általában mindenki jólöltözötten, egyenletesen barnulva, vagy egyenletesen leégve. Óriási bőröndöket, súlyos parfűmfelhőt húzva maguk mögött kipihenten érkeztek, egyetlen szúnyogcsípés nyoma nem éktelenkedett rajtuk. Aztán megjelent egy nő, gitárjával a hátán, szikár testű volt, már negyven fölött járhatott, de volt benne valami elragadó lazaság. Még mielőtt becsekkolt volna, elővette gitárját és elénekelt egy Janis Joplin számot, rekedt hangja bejárta a terminált. Olyan szabdság érzés sugárzott belőle, amitől úgy éreztük, lehet, hogy meg kellene szökni, és ottragadni. Mikor éppen beadtuk a csomagjainkat még egy gekkót próbáltunk kiterelni a szabad levegőre, félő volt, hogy valaki agyontapossa. Az egyik reptéri alkalmazott segített neki megtalálni a helyes utat. 

Felszállás előtt egy órával a hangosbemondón keresztül értesültünk arról, hogy elromlott a repülő, és éppen szerelik. Mondtam, hogy a mi útjaink mindig rejtenek valami izgalmakat. Nagyon nem rendültünk meg a hír hallatán, mivel nem igazán igyekeztünk haza. Éppen a krónikát írtuk....van egy könyvünk, amibe lejegyezzük az út fontos pontjait, a legviccesebb párbeszédeket, helyzeteket, és persze bárki, akivel találkozunk, hagy benne valami emléket.

Jó két óra múlva véglegesen eldőlt a sorsunk. MARADUNK MÉG EGY NAPOT:):)!

Nem sikerült a technikusoknak megszerelni a gépet, egy újat kell küldeniük Montrealból, így a légitársaság elszállásolt minket és gondoskodott a teljes ellátásunkról. Mondanom sem kell, hogy az emberek 90 %-a üdvrivalgásban tört ki, ilyet még nem láttam:). Érdekes módon most senki nem panaszkodott, hogy még egy napot ott kell maradni .:)

Aztán jött a következő megdöbbentő momentum. Először azt hittem rosszul hallok, aztán kiderült nem. Tényleg egy Hilton hotelben fognak minket elszállásolni! 

Mintha kicsit de ja vu érzésem lett volna, mikor újra az érkező oldalon léptünk be a terminálba, megint áthaladtunk a "Bienvenidos a Guanacaste" c. felirat alatt, felvettük csomagjainkat, és a várakozó taxisok hada mellett elhaladtunk. Meglepően gyorsan megszerveztek mindent, azonnal buszokkal fogadtak minket, amivel a Hiltonhoz vittek. Kissé furán éreztük magunkat, a sok elegáns, frissen mosott, vasalt ruhájú turista között. 3 dzsungelszökevény a hadviselt hátizsákkal...azért az a Janis Joplin utánzat enyhített a félelmeinken. Egyébként meg mindenki barátságos volt, a hotel személyzete főleg, pár perc alatt megkaptuk a szobánkat nyitó kártyát. Pillanatok alatt egy liftes fiú segítségével már a szobában is találtuk magunkat. Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a röhögést, olyan abszurd volt ez az egész. Az az erős érzés, akarás, hogy bárcsak ne kellene hazamenni...a vágyunk most teljesült :). Ráadásul valami eszméletlen vicces formában, plusz egy emlékezetes kalanddal. Több, mint egy hét dzsungeljárás, a legzordabb körülmények után ilyen luxust nem mondom, hogy nehéz, de mindenesetre furcsa érzés átélni. Azért nem olyan nehéz hozzászokni:) . Azt hiszem akkor tudatosult bennünk az egész, mikor Martin közölte, hogy a minimál ruhatára nem rendelkezik több még elviselhető szagú zoknival. Így kénytelenek voltunk mosni. Még jó, hogy mindhárman mérnökök vagyunk,így nagyon gyorsan hasznosítottuk a hajszárítót zokniszárításra, amit az alábbi képen Lukas visz véghez. Ja, és remélem észlelitek, hogy a WC- papír sem csak úgy ész nélkül figyel ott a tartályon...:D

Két napi éhezés után, lehet hogy merész dolog volt minket beengedni a svédasztalos étterembe. Egyszerűen olyan válszték fogadott minket, hogy már a látványtól kipukkadtunk. De sajnos mindent végig kellett kóstolnunk. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ennyi féle dinnye a földön. Olyan ízletes ételek, húsok, halak fogadtak, hogy kicsordult a nyálunk is. Miután úgy tele ettük magunkat, mint a "degesz", már nem volt erőnk megfürdeni a medencében. Kidöglöttünk, a csillagos ég alá, élveztük a trópusi este illatát, a kellemes, simogató szellőt, és csak röhögtnk magunkban, az élet néha milyen váratlan fordulatokkal rukkol elő. A hedonizmus nem áll távol tőlünk, na de azért erre nem számítottunk:)! Önszántamból, kalandtúra alatt sosem mentem volna ilyen hotelbe, csak azért hogy pár órát ott töltsek. De  kipróbálni azért ki lehet, nekünk ez is kaland volt. 

Viszont semmi nem pótolhatja azt az érzést amikor az ember a napnyugta eljövetelével kezdi érezni, ahogy az egész nap súlya, terhe ránehezedik, ahogy a sok újdonság, az új tájak, helyzetek, ismerettségek egyszer csak el kezdenek motozni az emlékekben, ahogy az agy újrajátsza a nap eseményeit. Mint ahogy azt sem, milyen érezni a holdkeltével eljövő természet változásait, ahogy az élőlények aludni térnek, vagy éppen megkezdik  zsákmány utáni vadászatukat. Milyen érzés a csillagos ég alatt, az óceán morajlására elaludni, vagy arra, hogy az esőerdő záporban fürdik. Felkelni a nappal,  arra, hogy a táj ködbe merül hajnalban, vagy arra, hogy a napsugarak belopják magukat a sátorba. Ezek a madárhangok a legédesebb ébresztők, a legnyugtatóbb, legkellemesebb ébredés, amit az ember valaha megélhet. Nem véletlen, hogy itt mindenki békére, csendre talál. Vagy csak egyszerűen magára a boldogságra.

Majomszeretet

A "kedves" arcú

A megszeppent

"Kofola, Wéjcasu és Zíbra"

Kár, hogy a képen nem lehet érzékeltetni a hőmérsékletet (nem fáztunk az a lényeg)

A reptéren, készülve a beavatkozásra

Felkészülés a beavatkozásra (a dinnye gondos dezinficiálása)

Még megdajkáltam én is egy kicsit

A terminál, elég szellős

Az utolsó naplemente a reptéren

A zokniszárító, háttérben pedig a háromszög végűre hajtogatott WC papír

Nem szórakozni voltunk, láthatjátok :) (Hilton hotel étterme)

Túlélő túra

Az óceán felől érkező áramlatok időről időre felborzolták a fák lombjait, így éjjelente többször arra ébredtünk, hogy óriási szélroham tépázza a sátrunkat. Ez a hang, így cunami riadó idején elég ijesztő, nem beszélve a hangos hullámverésről, ami tőlünk alig 40-50 méterről jött..

Reggel most sem kellett ébresztő, a felkelő nappal a hőmérséklet is emelkedett, így jobbnak láttuk kimászni a levegőre, habár a sátor tetejét leszedtük éjjelre, hogy járjon a levegő a szúnyoghálón keresztül.

Megreggeliztük a fejenként egy, egész müzliszeletet, majd a part mentén a teknősök éjszakai tettének helyszínére igyekeztünk. Gyönyörű a part, ahogy az első napsugarak bejárják, most más szögből érkeztek a fények, így a víznek is más színe volt, nagyon mély kék. A teknős nyomok után, a partra érkező fodros hullámokban gyalogoltunk végig a part mentén, majdnem elértük a magányos sziklát, de gondolnunk kellett a nap hátralevő részére, arra, hogy élelmiszer és víz raktáraink elég korlátozottak. A táborhelytől egy 8 km-es útvonalat jártunk be, ma az egész Carbonal utat. Ez a parttól nem messze húzódik, szerencsére nagyrészt olyan helyeken, ahol sűrűbb az erdő, így a hőmérséklet is elviselhetőbb. Szarvasokkal találkoztunk utunk során, meg újabb különleges növényekkel. Végül pedig vizet találtunk, valószínűleg azt a helyet, ahol a  krokodilok száraz évszak idején tanyáznak. Éppen ideális lett volna számukra, de hál istennek, nem bukkantak elő hirtelen a vízből. Ez a hely egyébként összeköttetésben van a lagúnával, a krokodilok pedig valahol mélyebben az erdőben húzták meg magukat. A kiszáradt, kiszikkadt puszta, ahol már tegnap is jártunk, az pedig egy nagyon fontos pontja ennek a vidéknek. Az esős évszakban a krokodilok ezeken a területeken laknak, sőt, rengeteg madárnak is otthont ad ez a vidék.

Még dél sem volt, mikor újra a partra értünk, már nem bírtunk magunkkal, újból belevetettük magunkat az óceánba. Ma, mintha még nagyobb hullámok érték volna el a partot. Majdnem két órán keresztül élveztük, ahogya víz csapkod minket, közben pedig a nap már éppen a fejünk fölött járt. Utólag kiderült, hogy az 50 faktoros naptej elég jó szolgálatot tett, viszont valami merénylet következtében egyikünk hátán sem maradt védelem, így este enyhe rák típusú színben játszottunk. A két óra sós vízben ugrálás, meg a reggel 8 km-es túra kissé kimerített minket, és mivel vizünk alig maradt, gondoltuk jobb, ha minél előbb útnak indulunk. Számítottunk arra, hogy a visszafelé vezető út nem lesz gyaloggalopp, de bíztunk az erőnlétünkben és szívósságunkban. Szívem szerint még egy éjszakát itt töltöttem volna, egyszerűen nem lehetett betelni ezzel a tájjal. Jó volt látni, érezni a helyet, egyedül lenni vele, látni, ahogy emberi beavatkozás nélkül éli életét. Jó, hogy ez a hely nem könnyen elérhető, így csak az jön ide, aki tényleg tiszteletben tudja tartani. Esős évszakban autóval egyáltalán nem járhatóak az utak, most is ritkán jár errefelé jármű, mivel az ide vezető földes út rendkívül rossz állapotban van, mondhatnám, hogy életveszélyes, csak az amúgyis adrenalinfüggő szörfösök vetődnek erre.

Miután felpakoltunk, és felkészültünk az előttünk álló hegy megmászásának 40 fokban, konstatáltuk, hogy összesen 2 liter vizünk van, amit okosan kell beosztanunk. Gondoltuk nem jó ötlet most megenni a sós kekszet és a sós löncshúst, azok után, hogy a fürdéskor is már épp kellő mennyiségű sós vizet nyeltünk. Így inkább korgó gyomorral vágtunk neki az útnak, vizes törölközővel a nyakunkban. Ilyen forróságban és körülmények között az ember próbál minden energiával takarékoskodni, így már a túra kezdetén mély némaságba burkolóztunk. Eleinte még nem is volt olyan szörnyű az út, mivel fákkal sűrűn benőtt erdőn haladtunk át, azonban az út egyszer csak hirtelen el kezdett emelkedni, és az árnyékot adó fák is egyre ritkultak. Az egyik fa mélyedésében hirtelen valami élénk színű állatot találtunk. Egy rák volt, halloween rák, piros, sárga és lila színben pompázott. Szegény, ilyen szárazságban, örül, ha valahol meghúzhatja magát, habár ezeknek elég jó folyadék tartalékolási képességeik vannak.

A száraz, kórókkal övezett út csak emelkedett, nyomunk pedig porzott lépteinktől, néha kabócák hada kezdett hirtelen egyre hangosodó lármázásba. Minden lépésnél az ember megpróbál új erőt gyűjteni a következőhöz. Lestem az órámat, hogy mikor ihatunk legközelebb. Még 25 perc, aztán megbukott a tervem, miután egy újabb emelkedő tetejére értünk, ahol mindhárman egyszerre dobtuk le magunkat az avarba egy árnyékot nyújtó fa mellé. Ritkán érez az ember ilyen szintű kimerültséget, amikor már az izzadás is megáll. Azt gondoltam a fiúk majd minden baj nélkül küzdik le a hegymenetet, de pont ugyanúgy voltak kitikkadva, mint én. Pár perc ejtőzés után, újra nekivágtunk. Jó, ha az ember néha kipróbálhatja, mennyit bír. Tudtam, hogy képes leszek leküzdeni a szomjúságot és a fárdatságot. Bevallom, volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy szétrobban a fejem a forróságtól, amikor az ember szája már porzik a vízhiánytól. Áldom az ötletem, hogy vizestörölközővel induljunk el, ez még most is segített, hűsítette a nyakamat és tarkómat. Mikor kicsit egyenesebb útszakaszra értünk, azért megosztottuk a túléléshez szükséges víznyerési ötleteinket. Tényleg van az a pont, ahol az ember képes lenne bármit meginni.  Jó erőpróba volt, örülök, hogy volt ilyen is. Szeretem kipróbálni, hol vannak a határaim. Jó megtapasztalni, hogy igazából eszméletlen sokat el lehet viselni. Mindent az agy irányít, ha higgadtak maradunk, és legyőzzük a fizikai fájdalmakat, szükségleteket, egyszerre minden könnyebbé válik. Az út vége szerencsére, annak ellenére, hogy még mindig a tűző napon baktattunk, legalább emelkedőkben szegényebb volt. Ekkorra az ember átesik a holtponton, és végül azt éreztem, hogy tudnék még bőven menni. Azért a vízpótlásról gondoskodnunk kellett, mert a dehidratáció ezen a hőmérsékleten és fizikai megerőltetések mellett veszélyes is lehet. Szerencsénkre a kutatóknak fenntartott menza nyitva volt. Egyszerre ugrottunk neki a vizes csapnak. Azért hirtelen nem szabad ilyenkor sem magunkba dönteni több litert, de azért így is sikerült másfél óra alatt majdnem kát liter folyadékot abszorbeálnunk. Még várnunk kellett 2 órát a vacsoráig. Ledöglöttünk egy kinti padra, az árnyékban. Martin már akkor gyanús volt. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy éjjelt átivott és táncolt volna:), aztán a vacsora érkeztével csak rosszabbodott az állapota. Napszúrást kapott. Valamilyen beazonosítatlan összetételű, isteni gyümölcslével tápláltuk, meg görögdinnyével, amit a menzán lehetett bármilyen mennyiségben fogyasztani. Az este megint hamar ránk köszöntött. Volt egy olyan tervünk, hogy még ma továbbállunk, de mivel csapatunk egyik tagja kissé ramaty állapotban volt, és a napégés első jelei már rajtunk is jelentkeztek (konkrétan tűzelt a hátunk, és a meleg ellenére is már rázott a hideg), így jobbnak láttuk maradni. A sátrat, akárhogy is próbáltuk, még véletlenül sem sikerült úgy elhelyezni, hogy ne úgy érezzem, hogy egy fakír szöges ágyán fekszem. Nem volt elég a rákvörös hátam,  az élményhez még kellett az a 8 darab 5 centis kő, ami feledhetetlenné tette az alvást.

Este apró, fényes pontokat véltem felfedezni a fűben, mintha pici Szentjános bogarak közlekedtek volna mindenhol. Mikor a zseblámpámmal rávilágítottam megdöbbentem. Egy-egy 6 centis pókot láttam csak, majd azt, hogy mindegyik valamit cipel. Szentjános bogarakat fogtak, és éppen táplálkoztak belőlük. Elég zorró volt ezt látni. Gyorsan el is tettem magam másnapra!

A magányos szikla a reggeli fényben

A tengeri teknősök éjszakai nyomai

Leguán

A boldogság maga

Önmagam árnyéka vagyok éppen

Itt már örült  afejem, mert túléltem

A másik két hős

A szárazerdőn túl vár a Narancsfa part!

Az esőáztatta, párába merült reggelen, ismét a végeláthatatlan földes utakon zötykölődve tértünk vissza a főútra, magunk mögött hagyva ezt a vidám, kedves, barátságos costa ricai-i családot, és azt a földi paradicsomot, ahol a boldogság az égigérő liánon repülve szállja meg ez embert.

Bijaugában a sofőr megvárta velünk a busz érkezését, hogy biztos legyen abban, eljutunk a további úticélunkhoz. Ő egyébként Elías rokona volt, felesége szintén felbukkant néha, szívén viselte jóllétünket. Elképesztő ez a kedvesség!

Szerencsére az Upalába tartó busz időben érkezett, Upalában pedig viszonylag  hamar fogtunk egy csatlakozást. Néhány taxis megpróbált lecsapni rák, ajánlatokat tettek, de csak egy óra várakozással, tized annyi pénzért eljutottunk a Santa Rosa nemzeti parkhoz. Meglepődtem, mert mikor közöltük a taxissal, hogy nekünk drága, amit ajánl, nem duzzogni kezdett, hanem keresett más lehetőséget, illetve utána megkérdezte a buszt, hogy az mikor megy. Ezt Indiában nem így játszák, ott max leviszik az árat. Szóval eddig ezzel az összes Tico-val nagyon nagy szerencsénk volt!

Kissé hirtelen történt a klímaváltozás, alig 100 km-rel messzebb, a Tenorio nedvességtől párolgó esőerdejeiből egyenesen egy trópusi szárazerdőbe értünk. A színváltozás a legszembetűnőbb. Míg az előbbi helyeken minden fa sötét illetve élénk zöld színekben játszik, és virágok milliói pompáznak más élénk színekben, errefelé minden barnás-sárga árnyalatú, élettelennek tűnő és kopár. Itt már a harmadik hónapja nem esett eső, minden száraz, és a hőmérséklet a napon kb. 40 fok. Egy felhő sincs az égen, és mivel az egyenlítőhöz  közel vagyunk, a nap délben majdnem a fejünk fölül tűz. A park bejáratánál közölték velünk a tényeket, hogy 7 km-rel arrébb van egy táborhely, meg egy menza szerű étterem a kutatóknak, mivel arrafelé laboratóriumok is vannak, ahol az erdővel kapcsolatos biológiai kutatásokat végezik, ott van ivóvíz is, azon kívül pedig onnan 13 km-re, ha az ember átkel a hegyen, ott a Csendes-óceán, szintén egy kempinggel, viszont ott nincs ivóvíz.

Ennek tudatában vágtunk neki az útnak. Az ember kb. a szaharában érzi magát, nagy hátizsákkal a 40 fokban, tűző napon, a legnagyobb szárazságban gyalogolva. Viszont az állatvilág nagyon mozgalmas errefelé. Ez a hőmérséklet kiváló a hüllők számára, így már az első percekben leguánokkal találkoztunk. Még soha nem láttam őket ilyen aktívnak. Olyan szélsebesen szaladtak, mintha kilőtték volna őket. Gyönyörűek, mindenféle mintázatban pompáznak, és nem kicsik! Volt, amelyik majdnem egy méteresre is megnőtt!

Az út második felénél egy arrajáró parkőr felvett minket, így megint a platón végeztük:). Így viszont még időben érkeztünk az étterembe, ahol legalább jutott ebéd nekünk is.  Itt is tipikus, helyi specialitás várt, a jól megszokott isteni lime-mal készült limonádéval.

Fel kellett töltenünk a raktárainkat, mivel ma nekivágtunk a hosszabb útnak, hogy az éjszakát az óceán mellett töltsük. Nem volt könnyű, mert kajánk nem sok volt, 2 bagett és tonhal konzerv meg valami "nagyonfincsi" eszméletlenül sós, már-már a macskakajára hajazó löncshús konzerv!ÁÁÁ!

Vizet jócskán pakoltunk fel, 12 litert vittünk magunkkal. 

Az út lefelemenetben telt majdnem végig. Közben lestük a különböző gyíkféléket, madarakat. Csendes volt minden, és néha szerencsére egy-egy nagyobb szélroham segített túlélni a rekkenő hőséget. Most elég jóljön az az 50 faktoros naptej. Az ember érzi, ahogy még így is égeti a bőrét a nap. Ennél már csak az a kellemesebb, hogy mindannyiunk lába szúnyogcsípés-mintás, aminek a por és izzadtság igazán jót tesz. Az itteni szúnyogok egyébként nagyon terroristák, alattomosan, orrvul támadnak, és eszméletlenül viszket a csípésük. 

Hihetetlen, hogy ezen a vidék decemberben látott utoljára esőt. A föld néhol berepedezett a szárazságtól, és nem ritka, hogy a fák között óriási, több méteres kaktuszok nőttek. Csak elvétve található olyan hely, ahol a fák lombkoronái még zöldek, ezeken általában gyümölcsök is találhatók, igaz csonthéjasok, vagy olyanok, amik nagyon bírják a csapadék mentes időszakot. Ahogy lejjebb haladtunk, hirtelen megint mozgolódást véltünk felfedezni az erdő egyik pontjában. Fehérarcú csuklyás majmok családja majszolt csendesen a fákon. Először csak 3-at vettünk észre, aztán lassacskán vagy tíz feltűnt még. Láttak minket, szemeztünk is. Majd ügyet sem vetve az út egyik feléről, átugráltak a fák összehajló ágain át a másik oldalra. Lasssacskán pedig egyre beljebb haladva, eltűntek a szemünk elöl. Ez a látvány pótolhatatlan, hogy az ember a saját életterükben figyelheti meg őket. Néhol egy zöld, papagáj pár tűnt fel. Párban repültek, az egyik közben folyton méltatlankodott, mint valami zsémbes öregasszony a férjével. Aztán egy folyóhoz értünk, azaz csak a medréhez, ami porzott a szárazságtól. Elképzeltem, ahogy a víz hömpölyög benne, mikor eljön az eső végre. Milyen lehet ez a táj akkor? Az első, kincset érő cseppeket a föld magába szívja, lassacskán feltölti magát, új életre kel, aztán a hónapok alatt pedig egy óriácsi mocsárrá változik ez a terület, rákok hada, krokodilok, kétéltűek lakják be újra a vidéket. Néhol óriási kiszáradt rákpáncélokra találtunk, ők nem tudtak már elmenekülni a hőség elől. Nem sokára pedig egy olyan helyre értünk, ahol az egész, sík, valaha mocsaras terület, most egy nagy kiszáradt, berepedezett talajú, kietlen puszta. Ez volt a Carbonal út (sendero Carbonal). Itt-ott szintén elejtett rákollók, apró állatok csontjai fellelhetőek. Halott az egész vidék. Olyan csend ül rajta, amitől az embert itt kirázza a hideg. Csak néhány ragadozó madár kőröz az égben, várva az újabb zsákmányra.

Már nem sok volt vissza, éreztük az óceán felől érkező szellőt, még egy sűrűbben benőtt, kicsit zöldebb erdőn áthaladtunk, majd végre, szomjazva, lihegve elértük a tábort. Itt egy pár costa ricai család tanyázott. Az óceántól idehordott homokba leraktuk a sátrunkat, közvetlenül a part mellett húzódó bokrok közelében. Már itt gyanús volt az a mennydörgés szerű hang, ami a parthoz közelítve egyre erősödött. Néha majdnem frászt is kaptam. Aztán a bokrok közötti ösvényen áthaladva megláttuk a Csendes-óceánt és a Playa Naranjo, narancsfa partot. Ez megint valami olyan élmény volt, amire nehéz szavakat találni. Előttünk a nyílt óceán, óriási hullámokkal, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Hangjuk félelmetes, ahogy a 7 kilométer hosszú part mentén érkezve átcsapnak, többszáz méter hosszan. A part egésze belátható, és kissé becsapós is, mert  egy tekintélyes méretű szikla, ami akkor olyan közelinek látszott, majd egy óra járásnyira volt tőlünk. Nem sokat teketóriáztunk, miután lencsevégre kaptuk a tájat, amivel egyszerűen nem lehet betelni, az óceánba vetettük magunkat. Már előre figyelmeztettek minket, hogy óvatosan ugráljunk a hullámokban, és ha az ún. "rip current" (egy olyan áramlat , ami egymás mellett haladva jön a part felé, majd a hullámok átcsapva összeérnek, és mint egy porszívó, beszívják azt aki, vagy ami útjukba kerül) elragad, ne próbáljunk meg ellene küzdeni, lelki nyugalmunkat megőrizve a partra merőlegesen kell úszni, míg az ember nyugodtabb vizekre ér, ahonnan elérheti a szárazföldet. Azért nem engedtük, hogy besodorjon az áramlat, így olyan részeken ugráltunk, ahol leért a lábunk. Amúgy az ereje tényleg hihetetlen, ha az ember csak áll, akkor érzi, hogy szippant be egy keletkező hullám. Félelmetesek a tölcsérek, amibe oldalól bele is lehet látni. Ha az ember csak nézi a vizet, azt látja, hogy emelkedik a távolban a felszíne, míg egy hullámhegyet el nem ér, amiből tölcsért alkotva átfordul, magaalá temetve mindent. Olyan erővel csapódik az embernek, hogy ha valakit nem jó helyen talál el, és pl. tarkón vágja, annak nem sok reménye marad.A múltkori vizes élményem után, főleg elővigyázatos voltam. Aggodalmamat már csak a cunami előrejelzés fokozta. Igaz, itt egy árva szót nem ejtettek erről, de azért én már előre kinéztem egy fát, hogy melyikre szaladjak fel, ha jön az ár. Viccen kívül, esélyem sem lett volna. Az ösvény bejáratánál egyébként állt egy tábla: "Vigyázat!300 méterrel arrébb a lagúnát krokodilok lakják!". Itt egyébként él tengeri krokodil, a legnagyobb fajta, és előszeretettel lovagolják meg ezeket az óceaáni áramlatokat. Azért örültem, hogy sikerült megint egy ilyen jó, biztonságos helyet találni:)!

A naplemente előtt azét elsétáltunk a krokodilos lagunához. Én azért felkészültem a futásra. Martin közel merészkedett a vízhez, és benézett egy bokor mögé is, ahonnan belátott egy mocsras területre. Ott pedig volt egy krokodil fészek. Gondoltuk, jobb, ha nem merészkedünk közelebb. Azért be kell ismernem, nagyon vonzó, ez az izgalom. Akármennyire is fél az ember, a kíváncsiság nagy úr!

A parton mászkálva rengeteg szép állattal találkoztunk, pl. egy olyan rákkal, amelyik lyukakat ás, és ha megijesztik kiszalad. Eszméletlen sebességgel tud száguldani, és ha egy lábnyomba ér, teljesen összezavarodik. Azt hiszi, hogy az már a lyuk, és a nyom mélyedésében kétségbeesetten fel-alá futkos. 

Gyönyörű csigákat találtunk egy területen, majd a kezembe véve láttam, hogy valaki már bitrolja. Remeterákok. Eszméletlen viccesek, ahogy futkároznak az apró csigaházak a homokban. Néhányat filmre is vettünk, ahogy előbújnak a házból, és meglepetten néznek a gülü szemeikkel. Nagyon viccesek:)!

A naplemente ott ért minket, a parton. Néztük ahogy az izzó gömb, lefelé mászik a horizont mögé, mindig más színnel színezi meg az óceánt, az eget és a partot, majd alábukik és mély lila színnel önti el a tájat. Kevés olyan hely van a világon, ahol az ember ennyire egyedül lehet. Nem volt más rajtunk kívül. Csak a vadon, a part és az óceán. Napokig tudtam volna hallgatni ezt a hullámzást, ami néha igencsak ijesztő volt. De ez az erő, azzal együtt, hogy félelmetes, mégis őrületes!Most is beleborzongok!

Estefelé, miután agyoncsípettük magunkat valami lényekkel, megvacsoráztun, 15 másodperc alatt, megtanultunk szteppelni, mert ezek a láthatatlan méretű állatok elkezdtek lakmározni belőlünk. A vacsora kifejezés talán túlzás, mindenkinek jutott egy negyed bagett:), gondolni kellett a másnapra is :D, szóval ma nem igazán dőzsöltünk.

Este 9 felé kiültünk a partra. Vártunk. Mégpedig tengeri teknősökre. Éjszaka kijönek az óceánból és fészket raknak. Rendkívüli élmény látni őket. De nem jöttek. Csak vártunk, feküdtünk mindhárman a homokban, hallgattuk a mennydörgésszerű  hullámokat, és néztük a milliónyi csillagot az égen. Ez az egyik csoda amit egy tengerpart nyújthat, az a végtelen égbolt, ami beborítja az embert. Mivel itt nincs semmilyen közvilágítás, olyan fényesen tündököl az égen a rengeteg apró pont, hogy szinte megvakítja az embert. Furcsa is volt, hogy alig találtam ismerős csillagképet. Minden valahogy "eltolódott". Egy újabb érzés, amire nincsenek szavak. Csak az a kép, ahogy a hold fénye bevilágítja a partot. Az egész olyan kísérteties...de még így is messze ellátni, az óriási, magányos  szikláig. Áll ott egyedül, magabiztosan, és figyel.
Még mielőtt elmentem aludni, egy pár mosómedvével találkoztam. Érdeklődve szimatoltak a sátor körül. Nagyon aranyosak, mikor meglepődnek, csak néznek a nagy, kikerekedett szemeikkel. 

Már éjfél körül volt, mikor Martin is betévedt a sátorba. Elgyalogolt a part végéig, és tanúja lehetett a csodának, ahogy ezek a páncélos hátúak, kijönnek az óceánból, és előkészítik a fészküket. Nagy gonddal művelik, majd egy méter mélyre ásnak, hogy a 25-30 tojásnak biztosnágos rejtekhelyet nyújtsanak. Miután betemették a lyukat, testükkel döngölik a homokot, majd laza mozdulatokkal homokkal hintik be, hogy eltűntessék az árulkodó jeleket. Végül álca fészkeket is gyártanak, a ragadozók megtévesztése érdekében. Sajnálom, hogy ezt nem láttam a saját szememmel, de akkor a fáradtság nagyon úrrá lett rajtam. 

Éjjel néha óriási szélrohamok jöttek, ilyenkor az összes fa egyszerre suhog, az óceán pedig még hangosabb hullámokat csapkod a partnak. Félelmetes, de egyszerűen kihagyhatatlan élmény!!!! 

Leguán a trópusi szárazerdőben, több, mint fél méteres!

A csapat két férfitagja, vizes ronggyal a nyakukban, útban a Narancsfa partra

Fehérarcú csuklyás
majom útközben

A kiszáradt folyó medre

"Sendero Carbonal", a kihalt völgy

Playa Naranjo-azaz Narancsfa part, a Csendes-óceán

Az elcsendesedő hullámok

Vágtatnak a hullámok a part felé

Csoda, ami minden nap bekövetkezik

Hullámok naplemente után, és a távolban húzódó hegyek körvonalai

Nem annyira rossz ez a hely

Tengeri teknős éjjel (Martin fotója)

A Rio Celeste vízesés és a Tenorio esőerdő felfedezése

Éjjel arra ébredtem, hogy valaki, vagy inkább valami szimatol a fejem fölött. A sátron átvilágító fény valami fura állat árnyait vetették a vászonra. Lehet, hogy egy orrmányos medve?

Soccoro megint terülj-terülj asztalkámmal várt minket. Olyan kedves velünk, pedig beszélgetni nem igazán tudunk. A lelkét kiteszi értünk. Ma egyébként reggelinél tudtuk meg a hírekből, hogy Japánban földrengés volt. Mivel nem sokat értettünk az egészből, így Elíast kértük meg, hogy mondja el, mi történt. Ő közölte velünk, hogy „ja, egyébként Costa Rica csendes-óceáni partszakaszára is cunami riadót rendeltek el”. Jó, hogy pont holnap megyünk oda. Kicsit megijedtem, de gondoltuk, még kérdezősködünk, hogy egyáltalán lehet-e most odamenni így.

Reggeli után ejtőztünk picit a függőágyban, majd szemügyre, illetve lencsevégre vettük a kerti papagájt. Itt tanyázik a kertben folyton, és érdekes hangokat hallat. Egyébként fantasztikus milyen sokszínű madárdal tölti be a tájat itt. Van egy olyan, amit „kisvakond” madárnak hívunk, mert pont olyan csodálkozó hangot hallat, mint Krtecek, a Kis vakond a Csehszlovák rajzfilmben: „júúúúú!”.Szinte már röhögő görcsöt kaptam, mikor felhangzott ez a csodálkozó fütty. Van egy másik, ami szintén érdekes hangokat ad ki. A fiúkat számtalanszor megtévesztettem, mert szinte tökéletesen tudtam utánozni ennek a füttyét, annyira, hogy válaszolt is folyton J!

A mai tervünk a Tenorio vulkán nemzeti parkjának felderítése. Ez a vulkán szintén aktív még, de már nagyon régóta nem volt kitörés. Az esőerdők teljesen benőtték, kráteréhez felmászni pedig lehetetlen, mivel nincs út vágva a dzsungelen át. Az esőerdő nagyon sűrű aljnövényzettel rendelkezik. Hihetetlen az az élettel teli illata, ahogy mozog, burjánzik, tör feljebb és feljebb minden növény, hogy napvilághoz jusson. Minden nedves, még így a szárazévszakban is. Kérdeztük Elíast milyen az esős évszak. Azt mondta, nagyon vizes. Ki hitte volna. Kérdeztük, mit szoktak csinálni olyankor. Leginkább aludni. El is hiszem, az utak ilyenkor szinte járhatatlanná válnak errefelé, minden sáros, csuszamlós, a folyókban pedig hömpölyög a víz. Ha az ember lassan, halkan járja az erdőt, rengeteg állattal találkozhat. Csak figyelni kell és az érzékeket kihegyezni. Sajnos ma csupa hangoskodó, nagyon nyugati turistákkal találkoztunk útközben. Nem győztünk lemaradni tőlük, mert csak zavartak a megfigyelésben. Az esőerdőben az ember szinte „betolakodónak” érzi magát, itt minden méter, centi valami élőlénynek lakhelyéül szolgál. Meg kell becsülni, hogy betekinthetünk ebbe a minden pontjában nyüzsgő élettérbe.

Ma meglátogattuk a Rio Celeste folyó egyik vízesését, ahol 30 méter magasról zubog lefelé a türkizkék víz. A zuhatag mellett apró, permet-cseppekként szóródik a víz, mikor pedig besüt a nap erre a helyre, vakítóan fényes szikrák szóródnak mindenfelé.

Egy, a folyóból kiemelkedő kövön ülve ebédeltünk. Élveztük, a vízesés zuhogását. Majd továbbálltunk. Napok óta próbálunk élő tarantulát találni, de eddig sikertelenek voltunk. ismerjük az élőhelyüket, tudjuk, milyen helyeket preferálnak, mégis sikerült jól elbújniuk. Helyette egy kígyót találtunk. Egy fotó erejéig előcsalogattuk.

Ma végre majmokkal is találkoztunk. Már messziről láttuk, hogy beljebb az erdőben erőteljes mozgásba kezd az egyik fa lombkoronája. Először csak madárra gyanakodtunk, aztán egyértelművé vált a mozgás forrása. Közeledtek. Egy egész bőgőmajom (Alouatta palliata) család . Az egyik a hátán cipelte kölykét. Rendkívüli élmény megfigyelni őket a saját élőhelyükön. 

Már délután volt, mikor elértük a híres neves termálvízforrást. A folyó egyik felén egy kis medencényi hely kövekkel volt elválasztva a folyamtól. A folyó vize hűs, éppen kellemes, az elválasztott helyen azonban egy kis forrásból forró víz tör a felszínre. 70 fok körüli a hőmérséklete, így akkor igazán kellemes benne az ücsörgés, ha az ember összekeveri a hidegvízzel. Azért sikerült így is egy órát ellebegni benne. Itt a vulkanikus aktivitásoknak köszönhetően elég sok helyen lehet ilyen termálvizekre bukkanni. feledhetetlen érzés a kellemes melegben ejtőzni, közben hallgatni a folyóban zúduló víz hangját. Ráadásul közben egy igazi esőerdei zuhi is elkapott minket, óriási cseppekben hullott a fejünkre a hideg víz.  Így most minden oldalról kaptunk rendesen!

Miután a végtagjainkon a bőr úgy nézett ki, mint a háromnapos hulláé, úgy döntöttünk továbbmegyünk. Eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol két folyó ömlik egybe, ahol a Rio Celeste türkizkékké válik. Tulajdonképpen a Tenorio vulkanikus aktivitása miatt kénes a víz, ami keveredik a másik folyóban magas koncentrációban lévő kalcium-karbonáttal, amitől a víz türkizkékké válik. 

A nap már lemenőben volt, mire kiértünk az erdőből. Útközben még néhány kolibri sebes, zümmögő röptében gyönyörködtünk. Néztük, ahogy a kis nyelvükkel nyalogatják a virágokról az édes nedűt. Szerintem ezt is lehetne receptre írni. Egy ilyen kis törékeny, gyönyörű színekben pompázó, kedves madárka, biztosan mindenkiben jóérzéseket keltene.

Elíasszal hazafele úton találkoztunk utoljára. Épp robogott szembe velünk, motorjával. Tanulni ment, egy másik városba. Estefelé beborult néhol az ég, a szél is néha erősebben fújt, de még mindig kellemes volt a hőmérséklet. Ma is, mint tegnap, elidőztünk egy darabig a kertben, már sötétben. A kicsi "lámpások" megint kigyúltak, mintha ma izgatottabban táncoltak volna. Az egyik tehén néha belebőgött a csendbe. Félelmetes volt a visszhangja. Újra és újra ugyanazok a hangok, mint tegnap, elkezdték betölteni a tájat. Mindennek meg van itt a rendje. A nap minden nap ugyanakkor nyugszik, ugyanakkor kel. Minden madár, emlős, rovar vagy hüllő elfoglalja éjszakai szállását, menedékét, vagy éppen felkészül a vadászatra. Aki ma vadász, holnap már lehet, hogy áldozat. 

Éjjel arra ébredtem, hogy kövér cseppek milliói zörögnek a sátrunkon. Igazi trópusi zápor. Néha elcsendesedett, majd újra rázendített, így ment ez napkeltéig. Mikor kidugtam az orrom a sátorból, nem hittem a szememnek: minden ködben úszott, párolgott az egész táj. Aztán néhány nagyobb rohammal érkezett még egy kis zuhany. Ekkor már a reggeli előtt ültünk. A kertből szedett ananász édes, zamatos húsába mártva fogunkat.

Még összepakoltuk a trópusi párában és esőben ázott sátrunkat, azt hiszem nem volt négyzetcentiméter rajtunk, ami szárazon maradt volna. Elbúcsúztunk vendéglátóinktól, ettől a kis, vézna, rekedt hangú Tica-tól, és a huncutszemű, mindig mosolygó férjétől. 

Hív a többi táj és kaland!

Catarata del Rio Celeste

Catarata del Rio Celeste/A Rio Celeste vízesés

Volcáno Tenorio

Catarata del Rio Celeste/A Rio Celeste vízesés

Tipikus costa rica-i étel

Ananász a kertben

A dzsungel szíve

Kék laguna

Bőgőmajom

Csiga

A kerti papagáj