"Mama, I am coming home..."

Eljött ez a reggel is. A szobában szerte szét minden szegletben ruhatornyok, zacskók, töltők, papírok, cipők várnak arra, hogy begyömöszöljem őket a bőröndbe. Itt-ott kupacban tornyosulnak kövek, kagylók, préselt juharfalevelek, használt repülőjegyek, buszjegyek, belépők, térképek, újságok, emlékek. Fél év terméke. Megint itt hagyok egy országot, egy kis várost, egy szobát, ami ideiglenesen az otthonom volt. Ezen kívül számomra két fontos embert, két nagyon jó barátot. Az utazás előtti izgalom miatt hiperaktív szurikátaként rendezgetem a cuccaimat. Mivel szeretek úgy útnak indulni, hogy rendbe teszek mindent, így a készülődés több óráig is eltart. Pedig csak hazamegyek. De nem mindegy hogy hagyom itt az eddigi dolgaimat. Szeretek emlékezetesen lelépni, szeretem otthagyni a nyomaimat valahol,ezért meglepetés cetliket hagytam a fiúknak néhány helyen. Ráadásul bosszantott, hogy az utazós könyvünket nem töltöttük ki teljesen, így megpróbáltam behozni a lemaradást. Végül az lett belőle, hogy a könyv közepére üzenetet írtam Lukasnak és Martinnak. Kíváncsi vagyok, mikor fedezik fel. Ők ma is dolgoznak. Talán jobb is így, legalább tudok koncentrálni és feldolgozni a távozásom okozta traumát. Lassan már minden becsomagolva várakozik a szoba ajtajában. Megérkezik a két fiú. Hosszas hümmögések, sóhajtozások, néha felhangzik egy mondat: "Hát, ennek is vége. De majd ugye találkozunk. Meg ez csak egy új kezdet és amúgy is Csehországban találkozunk, de augusztus végén Budapesten biztosan. Ja, és ugye utazunk Indiába? Valamikor." Az ágyon fekszik még egy fotóalbum. Tegnap kaptam, este, a párnám alatt találtam meg. 2,5 év közös emlék, közös kalandok, utazások. De még van néhány üres oldal. Vajon oda kerül-e még kép?

Miután Martintól nagynehezen elbúcsúztam, sajnos eljött az idő, hogy útnak induljunk. Még egy utolsó látogatást tettünk a Zehrsben, némi táplálékot vettünk magunkhoz, majd utunkat a reptér felé vettük. Lassan besötétedett és esni kezdett. Próbáltuk megmagyarázni és megérteni, amit nem lehet.Elfogadni és elhinni, hogy majd lesz valahogy. Aztán begördültünk a terminál elé. Általában itt mindig egymást követik a ki-beszálló emberek, az autók épp csak megállnak, a csomagtartó felpattan, ki egy bőrönd, ki egy utas, be egy sofőr, és már megy is tovább. Mi meg csak ültünk bent, szótlanul. Vártuk azt a pillanatot, mikor ki kell szállni. Tudtam, ha kiszállok, akkor lehet, hogy örökre kiszálltam. Ezért inkább maradni akartam. Hideg volt, esett. Csomagok ki, ajtó becsap. Forró, sós lé folyt az arcomon a hideg esőben. Aztán az a remegés, ami nem akart múlni, ölelés, ami nem akart engedni. Végül az autó azért elhajtott, s maradt valami, ami csak rázott belülről istentelenül. Egy reptéri parkolóőr lépett oda hozzám: "Fognak még találkozni Kedves, higgye el!". Nem volt más választásom, elhittem.

Nem tudom, hogy sikerült, de olyan szépen mosolyoghattam az indiai fiúra, aki a check-in pultnál állt, hogy a 4 kilós csomag túlsúlyomat is elengedte. A kis bőröndöt is sikerült az erő és a logisztika segítségével repülés kompatibilis méretűvé zsugorítanom,  igaz, a dupla rétegű, 8 zsebes Sherpa kabátom viszont kb. 8 kilót nyomott szintén a belevarázsolt laptop töltők, kövek, és egyéb nehéz súlyú tárgyak miatt. A magamra aggatott 3 pulcsiból is 2-t sikerült a bőröndbe tuszkolni, és a bakancsomat is egy könnyű cipőre cseréltem miután átmentem a vizsgálatokon, Most már csak 2 kabátot kellett magamon elviselni.

Még sosem ültem azelőtt a vészkijáratnál. Most kipróbálhattam végre. Nem rossz hely, legalább nem kell nyomorogni, és ki tudtam nyújtani a lábamat, viszont mindkét oldalról viszonylag nagy tömegű és kiterjedésű férfiak ültek mellettem, így az az érzésem volt, mintha satuban ülnék. Eleinte az egyikkel még társalogtunk is, de aztán a fáradtság úrrá lett rajta. Nekem most nem jött álom a szememre. Filmeket néztem. Hajnali kettő lehetett, épp az az amerikai és európai kontinens között, valahol félúton, az óceán felett jártunk,  mikor arra eszméltem, hogy enyhe rázkódások érik a gépet. Ilyenben már volt részem. Aztán a rázkódások egyre sűrűsödtek. Picit aggódni kezdtem. Körbenéztem, de mindenki aludt. Gondoltam, akkor inkább mégsem kezdek el rettegni. Aztán azért elkezdtem, mikor a kapitány a személyzetet is leülésre utasította, mondván, kicsit rázós utunk lesz. A gép konkrétan zuhant kicsit majd megállt, majd megint esett picit lefelé, megint megállt, rázkódtak a fedélzeti monitorok, rázkódtunk mi is. S így ment ez vagy 20 percen át. Ez az idő azért elég ahhoz, hogy az ember imádkozni kezdjen. Végül elértünk ahhoz a határhoz, ahol hirtelen átléptünk a sötétből a világosba. Eszméletlen érdekes volt. Hajnali három az órám szerint, viszont nappali világosság. Természetesen akkor jött rám az álmosság, mikor reggel hétkor landolni kezdtünk. Amszterdamot így végig kómában éltem át. A következő repülés már csak egy röpke pillanatnak tűnt. Délután négy óra. Hét ágra süt a nap, és el sem hiszem, hogyha kiszállok, nem a csípős hideg fog fogadni.

Rövid várakozás után a csomagom is épségben megérkezett. Itt utoljára akkor vártam, mikor Indiából hazatértem. Akkor is ezekkel az érzésekkel.  Élmények, kíváncsiság, félelem, hogy milyen lesz majd újra itthon. Aztán a fotocellás ajtó szétnyílt, és Anyu kíváncsiskodó szemeit láttam csak, ahogy fürkészi, vajon honnan érkezem :). Egy pillanat volt, s már az autóban ültem. Megcsapott odakint a meleg tavaszi szellő. Vagy 25 fok lehetett. Suhantunk Pécsig az autópályán, amit most látok először, és csak bámultam, milyen zöldellő, élénk, milyen élő a táj. El sem hittem, hogy alig 12 órája még az esős, hideg Torontóban, egy másik világban jártam. Ilyen ez az utazás. Ilyen ez a megérkezés.

Strauss familia (második felvonás)

Ma reggel szakadó hóra ébredt egész Waterloo, nem lehetett látni az utcákon, minden hófehérbe burkolózott, majd ahogy az idő melegedett havas eső szakadt, de vízszintesen. Amerika keleti partjainál tornádók riogatják az embereket, annk hatása érvényesül most itt is. Martin családjához látogattunk el ismét New Hamburgba. Viszont most a családjuk egy másik részének házában volt a találkozó. Ők is egy farmon élnek, mezőgazdasággal foglalkoznak, és mivel az ő területükön aztán végképp nincs semmi, ami a szelet felfogná, így az szél a lelket is kifújja az emberből. A család megint nagyon kedvesen fogadott minket. Rögtön neki is álltunk a cseh knédli gyúrásának, illetve a húsok és a spenóstos köret előkészítésének. Így hárman tökéletesen egymás keze alá tudunk dolgozni, amivel mindig kivívjuk a nézőink figyelmét. Ma is elhangzott az az ötlet, hogy nyithatnánk éttermet együtt. Martin egyik unokahúga lázasan jegyzetelte a lépéseket, mi pedig csak úgy találomra öntögettük össze az arányokat. Mi sohasem dolgozunk receptből, csak pusztán ösztönből és érzésből. Ez a titka az isteni végeredményeknek. 

A család legidősebb tagja, Erika is megjelent hamarosan. Nem győzte ecsetelni menyire jó érzés, hogy végre nem ő forgatja a fakanalat, hanem három ifjú titán helyette. Azért 60 év főzés után megértem, hogy jól esik neki, ha egyszer ő lehet a vendég a saját házában. A két fia, Thomas és Andrew, ismét elővették jó osztrák szokásukhoz méltó élcelődéseiket, és egyszerűen egy kabaré volt hallgatni őket az este folyamán. Állítólag gyerek koruk óta ezt művelik. Nem csoda, hogy ebben a családban mindenkinek ilyen jó humora van. Ehhez kell is. A gyerekeik jó kiképzést kaptak. Már az elmúlt találkozón is csodáltam ezt a családot, hogy mennyire jól neveltek a gyerekek. Nem félelemben, hanem figyelemben, kedvességben, jó kedélyű, jó indulatú, jó humorú, nyílt, toleráns szülők által neveltek. A harmóniát "harapni" lehet közöttük. Ismét meghallgattuk emigrálásuk történeteit, a kezdeti nehézségeket. Azt hiszem, ma is elég élénken él bennük a változás jó 40 év után is. Annak ellenére viszont, hogy már életük nagy részét itt töltötték, a kis osztrák városról, még mindig elcsukló hangon beszélnek. Ilyen az, ha valakinek el kell hagynia az országát, fel kell számolnia mindenét, és 3 bőrönddel  nekivágni az ismeretlennek. Sokszor elképzeltem azt az egy hetes hajóútjukat, amit megtettek anno Kanadáig. Egy ilyen hosszadalmas út után érzi meg az ember az igazi távolságot. A repülős utazás, néha olyanná varázsolja a megérkezést vagy a hazaérkezést, mintha varázslat történt volna. Felfoghatatlanul hirtelen érik az embert teljesen új benyomások..

Az étel nagy sikert aratott egyébként, nem győzték megköszönni. Miután pár üveg, a Niagara közelében termelt bort, és több tonna süteményt abszorbeáltunk, tovább kellett állnunk. A család látszólag nehezen engedett el minket. Nem is csoda, hiszen senki nem tudja, mennyi idő fog eltelni a legközelebbi találkozóig. Az, pedig, hogy egy rokonukra találtak, nagyon mély emlékeket hívtak elő főleg a család idősebbik tagjaiból. 

Búcsú buli

Ma Sean és Jen házában megrendezésre került Martin és az én távozásom, Lukasnak pedig a szülinapja alkalmából egy óriási buli. Természetesen nem maradhatott el, hogy rendkívüli kulináris élményben részesítsük a társaság minden tagját, így cseh gulyással, és az én kezem által gyártott túrótortával és pogácsáva leptük meg a vendégeket. Végre sikerült túrót szerezni. Itt az elég ritkaság és csak speciális boltokban kapható. Az angolban nincs is rá szó, sokan tévesen cottage cheese-nek hívják, pedig ugye semmi köze ahhoz.

Jen  és Sean szülei is ellátogattak az eseményre. Konstatálták, hogy mi hárman simán éttermet nyithatnánk. Lassan a többi vendég is megérkezett, Laci, aki a waterloo-i fizikai intézetben dolgozik és amúgy ex-BME-s (én valahogy a legrandomabb helyeken futok össze BME-s emberekkel :), Brett, aki a társaság sport man-je, ő mozgássérültek jéghoki, és teremhoki meccsein bíráskodik ideje nagy részében, és az egyetem sport intézetében mindenféle feladatokat lát el. Tim, szintén mérnök, Liberecben ő is részt vett azon a csereprogramon, amivel most Lukas és Martin Kanadában tölti tanulmányait. Maria, Martin angol nyelvi mentora és az ő barátja, ezen kívül pedig Ruben Hollandiából, akit már csak utazási professzornak hívunk (ez elég hülyén hangzik magyarul :). Sajnos pár ember nem tudott eljönni, de azért akikkel közelebbi barátságban voltunk, megjelentek ezen az utolsó együtt töltött estén. Nagyon megkedveltem ezeket az embereket, és elég rossz érzés, hogy egy ócánt kell átszelni ahhoz, hogy újra lássam őket. Miután minden morzsát eltakarítottunk és jelentős mennyiségű sörrel, Becherovkával és Finlandiával öblítettük le a vacsorát, Seanék alagsorában csocsó mérkőzésbe torkollt az este. Elég jó kis nemzetközi csapatok voltak. Mivel, nem erre szántuk az este nagy részét, így nekivágtunk az éjszakának, és végül egy starlight nevű táncos helyen kötöttünk ki. Itt a csapat gyengébb láncszemeit elveszítettük. Különösen Martin bizonyult aznap éjjel alkohol-intoleránsnak. Miatta az egyik pub-ot már el is kellett hagynunk idő előtt. Szegény, kicsit összeakadt szemekkel nézett, a biztonsági őr ezt észre vette, és kiparancsolta. Hiába győzködte Tim az őrt, hogy csak azért beszél lassított járatban, mivel külföldi, nem sikerült meggyőznie. Mivel nem hagyhattunk magára, mindannyian mentünk utána. Itt Kanadában egyébként nagyon szigorúan veszik ezt a dolgot, ha valaki már gyanús, azt be sem engedik a szórakozó helyre. Egyébként csak érvényes személyivel lehet bemenni a kocsmákba, szórakozóhelyekre. Viszont nincs zérótolerancia a vezetést illetően. 0.08 alkohol ezrelék a megengedett mennyiség. Itt mindenki tisztában van azzal, hogy Kanadában meghalnának a kocsmák enélkül.Az emberek képtelenek lennének a lakhelyükről egy szórakozó helyig eljutni gyalog vagy busszal. Mondjuk nekünk ez sosem volt akadály. Autó hiányában néha 7 km-t gyalogoltunk egy buli kedvéért éjszaka, csak oda! Azért azt is hozzá kell tenni, hogy a kanadaiak elég kényelmesek. Mindenkinek autó nő a seggéhez, egy átlagos családban legalább kettő vasparipa áll a garázsban. Nekik a 20 perc gyaloglás már komoly távgyaloglásnak számít. Aki pedig naponta ennél többet gyalogol, azt egyszerűen hősnek tekintik.

Eleinte furcsa volt, hogy mikor egy távolságot kérdeztem tőlük, hogy pl. az adott város milyen mesze van, csak azt mondták, 2,5 óra autóval. Mikor kérdeztem, hogy "de az mennyi?", akkor meg csak néztek, mert kilométerekről fogalmuk sincs. Viszont Magyarországon meg a 2,5 órának nincs jelentősége, mivel az itt elég relatív.

Megint csak jól sikerült az este, annak ellenére, hogy végül éjjel szakadó esőben, és szélviharban kellett hazamászni. És még nem is tudtuk mi vár ránk másnap...

Brampton

A hétvégét megint Martin kollégája, George és családjával töltöttük, akiknél Costa Rica előtt is már eltöltöttünk egy estét. Ők mindannyian csehek, kb.30 éve emigráltak Kanadába. George azaz, csehül Jiri, és felesége Zdena középkorúak, van egy 12 éves fiúk, szintén Martin. Jiri mérnök. Le sem tagadhatná.  A házukban minden elektromos készülék fellelhető, és általában minden valami módon tunningolva van. Van egy Roland elektromos zongorájuk, aminek a tetején egy szintetizátor van, amihez két különböző monitor van hozzákötve, hogy digitálisan is látni lehessen, mit játszik az emeber, na meg persze különböző effektusok is beállíthatóak. JA, és a szobába lépve az ember rögtön lemázsálhatja magát, hiszen George-énál még egy reptéri mérleg is fellelhető a lakásban. Nem mondom, aki sokat repül, annak hasznára válik a dolog. George mérnöki mivolta itt is megnyilvánult, ugyanis a mérlegen egy öt literes kannában víz volt, ezzel volt kalibrálva a mérleg :)!

A hétvége egyébként csodálatosan telt, szombaton egy rövid bicikli túrára mentünk a kis Martinnal, körbevezetett minket a közeli parkban. Komolyan mondom csodálatos érzés, hogy végre meleg napsugarak simogatnak, ma már pólóban bringáztunk:)! Igaz a természet még vár az ébredéssel, épp hogy csak megjelentek a rügyek a fákon, bokrokon. Kellemes tekerésnek néztünk elébe, a parkban aki csak tehette kint süttette magát a napon. A kanadai ludak is mintha élénkebben, jobb kedvvel bandukoltak volna a patak partján.
A délután folyamán George egyik szomszédjának tűzpiros Thunderbird csodaautójában gyönyörködhettünk. Éppen csiszatolta, olajozta. Nem mondom, hogy nem fogadnám el. Nem vagyok abszolút autómániás, de ebben a 60-as évek négykerekűjében, azért tennék pár kört. Gyönyörű piros bőrülései voltak, és az sem elhanyagolható, hogy nem éppen egy budapesti parkoláshoz méretezett járműről van szó:)!
A délután folyamán George elvitt minket egy olyan helyre, amit talán valami marsbéli tájhoz tudnék hasonlítani.  A föld arrafelé vörös, és nagyon érdekes domborzatú. Kisebb dombokon ugrálhat az ember egyik helyről a másikra. Állítólag legelőnek használták valamikor ezt a vidéket, de fű nem nőtt rajta többet, azóta is ebben a kopár, kietlen formájában lehet benne gyönyörködni. Természetesen az ugrálós képek itt sem maradhattak el. Az táj egyszerűen adta magát :)! Miután beszereztük a maradék hozzávalókat, nekiálltunk az esti csemege előkészítésének. Mindannyian a konyhában sürgölődtünk, hogy minél előbb kész legyen a lakoma, amivel George és családjának szeretnénk megköszönni, hogy velük tölthettünk ilyen emlékezetes, kellemes napokat. Miközben rotyogott már a hús a fazékban, és az aranyló, cseh sör gyöngyözött a poharunkban, felállítottuk George csillagvizsgáló teleszkópját. Még életemben nem láttam ekkora objektívet. Az egész szerkezet elképesztő volt, be lehetett programozni mely bolygóra vagyunk kíváncsiak, illetve magától megkereste az látási viszonyoknak megfelelően legjobban látható égi tüneményt. Így történt, hogy teljes fényében, gyűrűjeivel együtt szemügyre vehettük a Szaturnuszt. Hihetetlen, hogy a szabad szemmel látott halovány, vibráló pontocska egyszeriben mint gyűrűs bolygó jelentik meg a teleszkóp túloldalán. Egy laza sörözéssel zártuk az élmény teli napot. A hideg ellenére a teraszon élveztük, ahogy elterül felettünk a csillagos ég, beborít és ránk esik. Az ember, a világ bármely pontján is legyen, áhítattal tudja akár órákon át bámulni a hunyorgó csillagokat. Olyan ismeretlen, de mégis ismerős táj...megnyugtat az "állandósága".

Egy éves kételyek...menjetek!

Szinte hihetetlen, de az idő egyre kellemesebb. Úgy látszik a tavasz tényleg itt van. Mindenkinek jobb láthatóan a kedve is. Egy ilyen szép napon egy emailt kaptam a professzortól, hogy ráérek-e egy találkozóra. Természetesen azonnal sejtettem, hogy van valami híre számomra. Mivel éppen a laborba igyekeztem, előtte útbaejtettem az irodáját.

A hír nem villanyozott fel. Másodszorra is visszautasították a mukavállalói engedély igényléséhez szükséges munkearő piaci bírálatot is. az indok az volt, hogy nekem, mint külföldinek, sokkal többet kellene fizetnie, és az adók is magasabbak utánam. A prof hiába győzködte őket, hogy nekem a kevesebb is bőven elég, nem engedtek a dologból. Így most véglegesen eldőlt minden. Haza kell mennem. Őszintén szólva a nem kellemes hír ellenére is egy óriási kő gördült le a szívemről. Végre legalább valami biztossá vált. Hónapokig őrlődtem bizonytalanságban, aminél kevés őrítőbb dolgot ismerek. Most legalább tudom, mi vár rám. Annak ellenére, hogy eleinte, mikor bele gondoltam abba, hogy még egy évet maradnom kell, kicsit megijedtem..., de azért lassacskán szoktattam magam a gondolathoz, és végül felkészültem arra, hogy maradok. Aztán most hirtelen minden  "megoldódott". Nem vagyok elkeseredve, hiszen nem állt meg az élet így sem. Mikor kijöttem Kanadába, számoltam azzal is, hogy lehet, hogy ez nem fog összejönni. Nem érzek csalódottságot, hiszen mindent megtettem az ügy érdekében. Az egész ittlétből megpróbáltam kihozni a legtöbbet, amit tudtam. Szerintem nem sikertelenül:)! Egy percét sem bánom, és ez a lényeg. Na meg hogy tapadjon a bélyeg...

Egy ilyen utazásnak nem mindig csak az az értelme, hogy az ember milliókkal térjen haza, meg elmondhassa, hogy hiper-szuper pozíciója volt egy munkahelyen. Itt a szerzett ismerettségek,  ismeretek, és tapasztalatok is jelentenek annyit...sőt!Élni egy helyen, az több, mint olvasni vagy hallani róla. Az biztos, hogy úgy mint Svédország után, most is jó adag bátorságot gyűjtöttem megint. Ez most egy ideig majd megint kitart. A lényeg, hogy az ember, ha meg is ijed a nehézségektől, képes legyen a tapasztalatai segítségével úrrá lenni rajtuk, és menni előre. Én soha nem mondtam, hogy nem félek a nagy  lépésektől. Egyszerűen izgalmasnak találom a kihívásokat. Ennyi.

Niagara

Bizony, ide is eljutottam végül :). Annak ellenére, hogy már a kiutazásom elején terveztem, hogy ellenőrzöm, nem szikkadt-e még ki, végül csak most került sor az mustrára. Így sem volt késő, és elmondhatom, hogy a Niagara vize rendesen folyik. 

Szokásos útitársaimmal és Ruben rokonaival felszerelkezve indultunk el a Niagara Falls (Niagara vízesés)  nevű városba. Itt található ugyanis a vízesés. (Kreatívak voltak a névadók.). A Niagara-folyó a kanadai és amerikai határon húzódik, a folyó közepén van pontosan a határ. A Nagy-tavak közül az Erie tóból ered maga a Niagara-folyó, ami kb 56 km-en keresztül halad az Ontario-tó felé, majd felgyorsul, és végül a vízesésen keresztül 55 méteren át zuhan, mennydörgő hangját több száz méterre is hallani lehet. Nem véletlen, hogy maga a szó, "Niagara" mennydörgő vizet jelent az őslakosok nyelvén. Az amerikai oldalon található az Ameriaki-vízesés, a kanadain pedig a híres Lópatkó. Ez valóban nagyon látványos. Már messziről érezni az apró permetet, amint a zuhatag felverődő vize apró cseppekben száll a levegőben. A zuhatag pereménél állva pedig félelmetes erőnek lehet az ember szemtanúja. Percenként 168 000 köbméter víz zúdul a mélységbe, ha éppen magas a vízállás. A víznek olyan ereje van, hogy óriási köveket kellett a zuhatag alatt elhelyezni, hogy ne mossa ki a víz a talajt teljesen. Nagy élmény ezt látni. Az egyetlen dolog, ami csalódást okozott, az a vízesés környezete. A kanadai oldalon tulajdonképpen egy kis Las Vegas található. Tele kaszinókkal, vidámparkokkal...egyszerűen illúzió romboló. Hátat is fordítottunk mindennek, és csak a vizet bámultuk. Azért jobban örültem volna, ha nem építik be a környezetét ennyire. 

A víz erejét egyébként hasznosítják. A parton végig haladva erőművekkel is találkoztunk, ahol óriási turbinák dolgoznak fáradhatatlanul. Fentről csak az látszik, hogy a türkizkék víz, mint valami óriási csiga, fehér habokat verve forog. 

Természetesen elénekeltem az Indiánoknak tett ígéretem szerint a Niagara vize csendesen folyik...kezdetű nótát is. Erről is készült felvétel, majd egy törzsfőnöki tréningen szerintem megtekinthető lesz:)! 

Elora

Mivel a napfény olyan csalogató volt a mai nap folyamán, hogy vétek lett volna nem kihasználni minden percet a melegben, így elhatároztuk, hogy Tim, az egyik kanadai srác, tanácsára hallgatva, ellátogatunk az Elora nemzeti parkba. Igazából sok fogalma nem volt a helyről, csak az, hogy "szép", így vaktában vágtunk neki az útnak. A parkot a hétvégére le is zárták, de ez nekünk általában nem okoz gondot. Valahogy már csak röhögni tudunk azon, hogy minket mindig olyan helyre esz a rossebb, ahol nincsenek emberek rajtunk kívül. Most azért mászkált egy-két család arra, de nem kellett agyontaposnunk egymást. Maga a park egy óriási kemping is egyben. Nyáron rengetegen lehetnek itt. Nem is csoda, hiszen a hely tényleg fantasztikus. Mindenhol fenyőerdők, kis tavak, illetve patakok. Néhol egyébként, ahol árnyék van a nap nagy részében még, mindig hó, illetve jég borít mindent. Utunk egy nagy folyón át vezetett, ami felett egy beton hídon lehetett a túlpartra eljutni. Most, hogy  a hó olvad, magas a vízállás, a víz szinte elérte a híd alját. Itt csináltunk néhány "ugrálós" képet, szokásunkhoz híven, majd továbbálltunk.

Már a park bejáratánál mindenhol jelzések figyelmeztettek arra, hogy valami veszélytől óvakodni kell. Viszont az a szó, ami a lényeg lett volna, sajnos mindannyiunk számára ismeretlen volt. Csak tippeltünk kilétére. Olyannyira ismeretlen volt a "Gorge", jelentése, hogy következetesen csak George-nak hívtuk. Igazán kíváncsiak voltunk, pontosan, mit is jelenthet, és mitől kell annyira óvakodni. Aztán rájöttünk: A folyó egy óriási kanyonon át vágtat, szeli ketté a vidéket. Ijesztő, ahogy hirtelen egy mély szakadék tátong az út mellett. Egy, a folyót átszelő hídról epdig termetes jégcsapokat, jégfolyásokat találtunk a kanyon sziklás falán. A túlparton szinte még mindent hó borított, illetve ami sokkal rosszabb, vizes jég, így elég óvatosan kellett közlekedni, mivel a vidék, elég dimbes-dombos volt errefelé. Több helyen is a fák között, a kanyon széléig lehetett merészkedni, így a folyóra csodálatos látvány nyílt. A hely kiváló volt éneklésre, természetesen a "nagyfolyóvizecsendesenfolyik" kezdetű éneket az összes indiánra és Nagy Manitura gondolva elénekeltem. A tettemet egy kamera rögzítette is.

Sajnos a kanadai tél eléggé szűkre szabja a lehetőségeket, ami a kirándulást illeti. A majdnem 8 hónapos jeges hideg, és a rengeteg hó miatt nagy túrákat nem igazán lehet tenni. Gyalogoltam néha órákon át -25 fokban, de azért az annyira nem kellemes. Az ember mostanra tényleg éhezi a meleget, és a színeket, mivel egész télen fehérbe és szürkébe burkolózik minden. Még sosem mondtam ki, de most tényleg meguntam kicsit a havat.

Grand river- A Nagy folyó

A folyó a hídról.  Utat vágott magának a sziklák között.

A sziklafalon folyó víz még mindig jégcsapok formájában függ a mélység felett.

Jeges lépcső, mely egy barlangon át, a folyóhoz vezet. Azt mondták az enyém lehet a kamerájuk, ha nem tudnának visszajöni.

Gyönyörű kilátása  a folyóra és a meredek partoldalra

:)

"A Nagy folyó vize csendesen folyik..."

Az ének utáni öröm

Juharszirup fesztivál

Szombaton az egyik legnagyobb tavaszi eseményt rendezték meg egész Ontario szerte. Ez a híres-neves juharszirup fesztivál, amire a világ minden tájáról érkeznek emberek, hogy tanúi lehessenek, hogyan is készül ez az édes nedű, a juharszirup. Persze a legtöbben nem csak optikai élményeket szeretnének hazavinni, hanem ízlelőbimbóikkal mintavételezni is készek ezt a sűrűn folyó, aranyszínű nektárt. A hozzánk legközelebb eső fesztivál Elmirában volt, egy olyan kis városban, ahol a lakosság legnagyobb része a mennonita közösségbe tartozik. A mennoniták a modern világtól elszigetelten, szigorú életszabályokat követve élnek. Elutasítják a technikát, a vagyonosodást és az erőszakot, konzervatív életformát folytatnak, de nem olyan szélsőségesen, mint az amisok. A mennonitáknál engedélyezett a modern technika használata, ami az életükhöz, mezőgazdasági tevékenységeikhez szükséges. Élvezeti célra nem használhatnak elektromosságot. Azért így is látni iPhone-nal játszó mennonita tinédzsereket :). A legszembetűnőbb ismertető jeleik, hogy a nők hajukat feltűzve, kontyban hordják, amit egy csipke szerű kis sapkával fednek. Szoknyában járnak, és ami elég vicces, hogy harisnyát nem hordanak, csak valami ronda, lábszárközépig érő frotír zoknit, lábukat pedig sportcipőkbe rejtik. Azt hiszem ezzel kimerítik az ízléstelenség minden fogalmát. Felülre általában melegítő felsőt vesznek, a susogós típusút. Az alábbi képeken jól láthatóak ezek a különlegesen divatos kompozíciók.

A fesztiválra egyébként Ruben anyukáját és nagynénijét is magunkkal vittük, ők Hollandiából jöttek látogatóba. Elmira egyébként elég közel van Waterloohoz, a szilvesztert is itt töltöttük egyébként, mert Jen, az egyik jó barátunk, akinél a szilveszter volt, idevalósi.

Az autpályán egy órát araszoltunk, mire elértük a falut. Mindenhol feliratok jelezték merre érdemes parkolót keresni. A parkolók mellett pedig vontatós kocsik tömegjével szállították az embereket, a máskor állatok szállítására használt platós kocsikon. Hihetetlen, de még magyarokkal is találkoztam. Fura volt, mert mióta itt vagyok, alig hallottam magyar szót. Viszont akármikor a közelben vannak, egy hanglejtésből, vagy fél szóból meghallom, hogy valami gyanús, és valaki ott magyarul beszél. Ilyenkor mindig örülök azért, habár ők annyira nem szoktak nekem, mivel nekik ez nem újdonság.

A fesztivál egyébként nagyon hasonlított egy otthoni havi első vasárnapi vásárra illetve egy falusi bucsura. Mindenki jön-megy, tömörül, fogódzkodik egymásba, eszik, sorban áll...csak ez kicsit nyugatiasabb hangulatú volt. Például a lángos- zsíroskenyér-sültkolbász kombó helyett itt az emberek sültkrumpliért és hot-dogért állnak sorba. Mivel ez most  juharszirup fesztivál volt, így tonnaszámra gyártotta  mindenki a palacsintákat, illetve az egyéb finomságokat is. Palacsinta helyett néhol olajban sült, fánk tésztafélét szolgáltak fel, juharsziruppal, csokiöntettel és tejszínhabbakl nyakonöntve, néhány eper, vagy fahéjas alma kíséretében. Ha valakinek túl sok volt az édességből, a változatosság kedvéért, "sóssággal" ellensúlyozhatta az ízmámort. Mi pl. vettünk füstölt pulyka combot, ezt így ahogy van, dobverőként, árulták, és mindenki ott csámcsogott a frissen sült pulykacombokon. A pultok csak roskadoztak a temérdek juharszirupos kannáktól, mindenféle kiszerelésben lehetett kapni. Három féle változata van, az úgy nevezett "amber", azaz borostyán, közepes, illetve világos színű. A szín sötétedésével nő az íz intenzitása. A juharszirup készítése egyébként érdekes és egyben elég macerás folyamat is. Egy kb. 40 éves juharfába lyukat kell fúrni, majd a belőle csepegő nedvet egy a fához erősített kannában összegyűjteni. 40 liter nedűből mindössze 1 liter tiszta szirup készül. a lecsapolt léből hosszas forralás során lehet elforralni a vizet. A juharszirup egyébként nagyon egészségis csak 3-5 százalék cukrot tartalmaz, így bármilyen édesítőszer helyett nyugodtan használható. Az íze az édes mellett tartalmaz valami egészen különleges, zamatos ízt, a juhar ízét. Szemtanúi lehettünk annak is, ahogyan a forralást végzik, majd az elkészült szirupot hókásán hűtve kóstoltatják körbe az emberekkel. 

Az igazi bucsu hangulat mellé már csak az kellett, hogy az idő is kegyes legyen hozzánk. Úgy látszik Manitu is megelégelte a mínuszokat, így ma végre az első igazi tavaszi nap sugarai simogattak a fagyos szél helyett. Szerintem ma nem volt ember Ontario szerte, aki ne a természetben, vagy a helyi fesztiválokon töltötte volna az idejét. Napfény, jó hangulat, juharszirup: egy igazi kanadai tavasz kezdete...

Juharszirup

Alma piros mázban

Egy épület Elmirában

Mennonita nők szoknyában és sportcipőben, kontyba tűzött hajukon csipke háló

Marhavagon

"Szépen egyél kislányom"

Fánk szerű tészta, juharsziruppal, forrócsokival nyakonöntve, jeges eperrel a tetején

Márciusi hó Kanadában

Egy random ház Waterlooban

A Kolumbia-tó még félig befagyva

Állok a tó mellett

 A tavasz látszólag itt még nem érkezett el.

Tüskeböki. Egy növény, ami szereti ezt a vidéket. Ellenáll a zord körülményeknek, hónak, fagynak.

A kacsák már benépesítették a tavat. Hosszú hónapokon át hó és vastag jégpáncél óvta a vizet.

Vándorrigó (Turdus migratorius). Ez a kis madárka, miután a telet Mexikóban töltötte, visszatért, tavaszt, meleget remélve. Azért ez jó jel. Azt jelenti, hamarosan itt is melegedik az idő:)!

A mókusok is egyre sűrűbben, és fürgébben ugrabugrálnak a fákon. Némelyikük jelentős zsírréteget halmozott fel a tél során. 

Egy minta mókus :"Azt hiszem még egy kicsit visszabújok!"

A waterloo-i park

A hóban érdekes állatnyomokat lehet felfedezni. Ezek, a képen láthatóak, viszont csak hótaposó nyomok.

Nem tolonganak az emberek, pedig aznap gyönyörűen sütött a nap. Legalább -5 fok volt.

A park egész télen csendes, kihalt.  Tavasszal újra benövik a levelek, indák a kupolát, kellemes hangulatot nyújtva az alatta elmélázó, csillaglesőknek. 

Kanadai ludak. Már ők is visszatértek délről. Úton-útfélen összefut velük az ember. Néha csak valami berregő hangot hallani, ahogy elsuhannak mellettünk. Olykor meg magasan az égen szállva, V-alakban, néhány gágogás kíséretében jelzik jöttüket.

Békésen úszkálnak a ludak néhány vadkacsa társaságában.  Tegnap láttam egy öngyilkos jelöltet: lehajtott fejjel, elnyújtott léptekkel, magába zuhanva totyogott egyikük az autók elé. Azért szerencsére végül meggondolta magát, és visszafordult, majd méltatlankodva gágogni kezdett: "Na, úgy látszik nekem még ez sem sikerül!"

Ez a kis patak átszeli a várost, a tavasz érkeztével jelentősen megduzzad. Annak az utcának a végében folyik el, ahol most lakom. Kellemes látvány minden nap.

Márciusi helyzetjelentés

Costa ricai hazatérésem óta sok minden történt. A trópusi hőségből visszatértünk a szürke, még mindig téli színekbe burkolózott Kanadába.

Az első csapás akkor ért, mikor Jennie közölte, hogy családi problémáik miatt nem tart igényt többet a szolgálataimra. Ezt pont jókor, 5 héttel a hazatérésem előtt jelentette be, mikor már éppen szinte lehetetlen bármilyen munkát is találni itt.

Azért megpróbáltam pozitívan állni a dolgokhoz, és úgy éreztem, hogy akkor most végre ideje lesz belemerülnöm a rám váró kutató munkába. A professzor is megkezdte az újrajelentkezést, és leszögezte, hogy ha sikerül, egy évig dolgozhatok nála, azaz 2012 áprilisáig. Ez a hír elsőre kicsit megijesztett. Volt is egy pár nap, mikor hirtelen fogalmam sem volt, hogy lesz tovább. Aztán lassacskán hozzászoktam a gondolathoz, hogy visszajövök, és lehúzok egy évet még itt. Sok pozitívuma lenne. A munka eleinte félelmetesnek tűnt, de amint beleláttam jobban, úgy éreztem, meg tudnám csinálni. A napjaim nagy része ezzel telt, hogy bejártam a laborba, és az ottani izraeli lánnyal közösen belevágtunk a primer tervezés rejtelmeibe. Természetesen nem ártott olvasnom magáról a projektről sem, hogy mégis mi az amit szeretnék egy év után felmutatni. A lazacfélék immunrendszerét kutatja itt mindeni. Nekem 4 féle gént kell először is klónoznom. Olyan géneket, amik az immunrendszer bizonyos (citokin) fehérjéit expresszálják. Ezen fehérjék mennyiségét szeretnék meghatározni, ehhez pedig jó pár lépés, és majdnem egy éves munka szükséges.

Időközben a bébiszitterkedéssel kapcsolatos internetes cikkjeim is befejeződtek, habár nem végleg!

Mostantól bármilyen témában, külföldi forrásokból szemezgethetek, és papírra vethetem a gondolataimat. Ha nem is papírra, de a monitorra mindenképp. Ez jól fog jönni még a későbbiekben. Sokat lehet tanulni belőle, és persze fejlődni.

Az idő egyébként még mindig nagyon télies, tegnap esett 15 centi hó bő négy óra alatt. A hőmérő higany szála is igencsak a mínuszok felé tendál. Szóval itt még nyoma sincs az otthoni ébredő tavasznak.

A kalandozásból hazahozott napfény azért még kitart:), minden nap megmelengeti kicsit a lelkemet, ha visszagondolok azokra a földöntúli élményekre;).

Viszlát Costa Rica! (Második felvonás)

Ma reggel ismét hamar kivetett még a puha ágy is magából, már teljesen hozzászoktunk mindhárman a hajnali keléshez, pedig kabócák helyett csak a klíma zümmögött a szobában.

Ismét királyi lakoma fogadott minket, nem is tudom, hogy lehet túl élni heteket ennyi kajával! Vagy visszaúton az emberek dupla helyet foglalnak maguknak?

Minden a terv szerint haladt, 9-kor már értünk is jött a busz, és már megint csak a reptér felé repesztettünk  a costa ricai egy sávos autópályán. Ma talán végleg el kell hagynunk ezt a helyet. Azért volt még vagy 4 óránk a terminálban, mert a gép nem érkezett meg időben. Azt hiszem úgy mentem a repülő felé, mintha leginkább visszafelé lépkednék. A lépcsőről még visszanéztem, szippantottam egyet a forró levegőből, aztán beszálltam. 

Jó volt újra látni az óriási "térképet", Nicaraguát, Hondurast, majd Kuba vonalait. Utána már nem nézelődtem. A gépen mindenki papucsban, rövidnadrágban, tele napfénnyel, élménnyel...most mintha mindenki megpróbálna visszavedleni a hétköznapokba. Mi nem akartunk, elég lesz Kanadában szembesülni a ránk váró, még mindig tartó téllel. Montrealban egy új gépet kellett fognunk, mert a késés miatt az előző elment. Így elég későn értünk Torontóba.  Ott pedig szakadó eső fogadott. Valami érdekes időutazás folytán pedig úgy tűnik, hogy valahol az eredeti 1 órán kívül még egyet elveszetettünk. Erre csak másnap derült fény, hogy pont mialatt repültünk, Kanadában orvul átállították nyári időszámításra az órát. Esküszöm meg voltunk zavarodva, és elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy hétig nem vettük volna észre, hogy nem jól jár az óránk. Habár a dzsungelben ez kit érdekel.

Most egyébként a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvem semmitől. Ez az ami megváltozik az emberben egy út után. Annyira sok dolog lényegtelenné válik. Most ebből élek még egy darabig, az emlékek minden napomat megszínesítik. Aztán lehet menni megint, új kalandokat keresni!

Úton hazafelé

A piros vonal jelzi az útvonalunkat, a számok pedig, hogy emlyik nap jártunk arrafelé

Visszatérés Libériába: Viszlát Costa Rica! (Első felvonás)

Reggel, miután az egyik, tőlünk nem messze tanyázó család elhagyta a táborhelyet, fehér arcú csuklyás majmok szállták meg a parkot. Szinte észrevétlenül érkeztek, a fák ágain át az erdő rengetegéből. Maradékok után vadásztak, de sikertelenül, mivel szerencsére itt mindenki ügyel arra, hogy ne maradjon elszórt szemét. Több, mint tíz majom ugrabugrált fel-alá az ágakon, közben néha megálltak, megtetvészték egymást, vagy csak kergetőztek kicsit. Aztán nyomukban két bőr kamáslival felszerelt nő jött. Kutatók, akik a majmok táplálkozási szokásait figyelik. Nem örülnek, mikor az állatok idetévednek, mert az itt talált eledel elfogyasztása befolyásolja a kutatási eredményeket. A majmócák nem nagyon izgatták magukat, egész közel merészkedtek. Majd egy órán át figyeltük őket.

Még egy 8 km-es túra várt ránk, hogy elérjük a főutat, ahonnan valamilyen járművel Libériába kell mennünk, mivel délután sajnos el kell hagynunk ezt a földi paradicsomot.

Elég hamar magunk mögött hagytuk a nemzeti parkot. Az úton még egy teknősbékával találkoztunk, majd ahogy egyre kijjebb értünk a szárazerdőből, hegyek vonulatai tűntek fel a távolban. Viszonylag hamar le tudtunk inteni egy buszt, így nem sokkal később már a libériai városközpont buszpályaudvarán voltunk. Fura volt hirtelen ennyi ember között lenni megint. Valami véletlen folytán sikerült hamar egy éttermet is találni, ahol az utolsó igazi costa ricai ínyencséget elfogyaszthattuk. Hihetetlen, de volt tejberizsük, amit pusztán kedvességből hozott nekünk a felszolgáló Tica. Nagyon tetszettünk neki, bár gondolom leginkább a fiúk :), odaült mellénk, segített választani. Szeretem ezt a kedvességet, hogy mindig mosolyognak, még nyelvi nehézségek árán is megpróbálnak segíteni. Sokkal közelebb áll hozzám ez a temperamentum, mint a közönyös, vagy éppen zárkózott, mufurc népeké. Ja, egyébként a hölgy főnöke is éppen ott volt, valami papírmunkát végzett, közben pedig kigúvadt szemekkel bámult valami dél-amerikai szappanoperát :D.

Nem tettünk le a tervünkről, hogy mielőtt elhagyjuk Costa Rica földjét, még egy görögdinnyét elfogyasztunk. A közeli piacon kicsit, az eredeti áron felül sikerült is vennünk egy mézédes finomságot. Egyértelműen átvertek, de valahogy akkor már nem volt kedvünk sem alkudni, sem reklamálni. 

Miután az egyik taxis látta, hogy csak fel-alá ténfergünk, le is csapott ránk. Kissé gyanús figura volt, simán el tudtam volna képzelni, hogy beülünk az autójába és elad minket 3 tukánért, de szerencsére a zord külseje egy vicces fazont rejtett és végül elértük épségben a repteret.

Fura volt látni újra ezt a helyet, olyan messzinek tűnt az érkezésünk. Mivel a dinnyével elég bátor próbálkozás lett volna becsekkolni, így még a reptér "terminálja" előtt a fűben ülve lakmároztunk belőle. Azért, hogy ne kapjunk valami dögvészt búcsúzásként, a kézfertőtlenítővel áttörölgettük, "bemosdattuk" a műtéthez. Néhány arrajáró rolex órás, fehér öltönyös, turista érdeklődve nézte az eseményt. Nem nagyon siettünk a becsekkoláshoz, legszívesebben ottfelejtettük volna magunkat. Kilépésnél egyébként fizetni kell, hogy elhagyjuk az országot. Mondtam, hogy én nem akarom elhagyni...akkor mi van? :)

Nagyjából azok az emberek jöttek erre a félelmetesen nagy méretű reptérre, akikkel érkeztünk. Általában mindenki jólöltözötten, egyenletesen barnulva, vagy egyenletesen leégve. Óriási bőröndöket, súlyos parfűmfelhőt húzva maguk mögött kipihenten érkeztek, egyetlen szúnyogcsípés nyoma nem éktelenkedett rajtuk. Aztán megjelent egy nő, gitárjával a hátán, szikár testű volt, már negyven fölött járhatott, de volt benne valami elragadó lazaság. Még mielőtt becsekkolt volna, elővette gitárját és elénekelt egy Janis Joplin számot, rekedt hangja bejárta a terminált. Olyan szabdság érzés sugárzott belőle, amitől úgy éreztük, lehet, hogy meg kellene szökni, és ottragadni. Mikor éppen beadtuk a csomagjainkat még egy gekkót próbáltunk kiterelni a szabad levegőre, félő volt, hogy valaki agyontapossa. Az egyik reptéri alkalmazott segített neki megtalálni a helyes utat. 

Felszállás előtt egy órával a hangosbemondón keresztül értesültünk arról, hogy elromlott a repülő, és éppen szerelik. Mondtam, hogy a mi útjaink mindig rejtenek valami izgalmakat. Nagyon nem rendültünk meg a hír hallatán, mivel nem igazán igyekeztünk haza. Éppen a krónikát írtuk....van egy könyvünk, amibe lejegyezzük az út fontos pontjait, a legviccesebb párbeszédeket, helyzeteket, és persze bárki, akivel találkozunk, hagy benne valami emléket.

Jó két óra múlva véglegesen eldőlt a sorsunk. MARADUNK MÉG EGY NAPOT:):)!

Nem sikerült a technikusoknak megszerelni a gépet, egy újat kell küldeniük Montrealból, így a légitársaság elszállásolt minket és gondoskodott a teljes ellátásunkról. Mondanom sem kell, hogy az emberek 90 %-a üdvrivalgásban tört ki, ilyet még nem láttam:). Érdekes módon most senki nem panaszkodott, hogy még egy napot ott kell maradni .:)

Aztán jött a következő megdöbbentő momentum. Először azt hittem rosszul hallok, aztán kiderült nem. Tényleg egy Hilton hotelben fognak minket elszállásolni! 

Mintha kicsit de ja vu érzésem lett volna, mikor újra az érkező oldalon léptünk be a terminálba, megint áthaladtunk a "Bienvenidos a Guanacaste" c. felirat alatt, felvettük csomagjainkat, és a várakozó taxisok hada mellett elhaladtunk. Meglepően gyorsan megszerveztek mindent, azonnal buszokkal fogadtak minket, amivel a Hiltonhoz vittek. Kissé furán éreztük magunkat, a sok elegáns, frissen mosott, vasalt ruhájú turista között. 3 dzsungelszökevény a hadviselt hátizsákkal...azért az a Janis Joplin utánzat enyhített a félelmeinken. Egyébként meg mindenki barátságos volt, a hotel személyzete főleg, pár perc alatt megkaptuk a szobánkat nyitó kártyát. Pillanatok alatt egy liftes fiú segítségével már a szobában is találtuk magunkat. Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a röhögést, olyan abszurd volt ez az egész. Az az erős érzés, akarás, hogy bárcsak ne kellene hazamenni...a vágyunk most teljesült :). Ráadásul valami eszméletlen vicces formában, plusz egy emlékezetes kalanddal. Több, mint egy hét dzsungeljárás, a legzordabb körülmények után ilyen luxust nem mondom, hogy nehéz, de mindenesetre furcsa érzés átélni. Azért nem olyan nehéz hozzászokni:) . Azt hiszem akkor tudatosult bennünk az egész, mikor Martin közölte, hogy a minimál ruhatára nem rendelkezik több még elviselhető szagú zoknival. Így kénytelenek voltunk mosni. Még jó, hogy mindhárman mérnökök vagyunk,így nagyon gyorsan hasznosítottuk a hajszárítót zokniszárításra, amit az alábbi képen Lukas visz véghez. Ja, és remélem észlelitek, hogy a WC- papír sem csak úgy ész nélkül figyel ott a tartályon...:D

Két napi éhezés után, lehet hogy merész dolog volt minket beengedni a svédasztalos étterembe. Egyszerűen olyan válszték fogadott minket, hogy már a látványtól kipukkadtunk. De sajnos mindent végig kellett kóstolnunk. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ennyi féle dinnye a földön. Olyan ízletes ételek, húsok, halak fogadtak, hogy kicsordult a nyálunk is. Miután úgy tele ettük magunkat, mint a "degesz", már nem volt erőnk megfürdeni a medencében. Kidöglöttünk, a csillagos ég alá, élveztük a trópusi este illatát, a kellemes, simogató szellőt, és csak röhögtnk magunkban, az élet néha milyen váratlan fordulatokkal rukkol elő. A hedonizmus nem áll távol tőlünk, na de azért erre nem számítottunk:)! Önszántamból, kalandtúra alatt sosem mentem volna ilyen hotelbe, csak azért hogy pár órát ott töltsek. De  kipróbálni azért ki lehet, nekünk ez is kaland volt. 

Viszont semmi nem pótolhatja azt az érzést amikor az ember a napnyugta eljövetelével kezdi érezni, ahogy az egész nap súlya, terhe ránehezedik, ahogy a sok újdonság, az új tájak, helyzetek, ismerettségek egyszer csak el kezdenek motozni az emlékekben, ahogy az agy újrajátsza a nap eseményeit. Mint ahogy azt sem, milyen érezni a holdkeltével eljövő természet változásait, ahogy az élőlények aludni térnek, vagy éppen megkezdik  zsákmány utáni vadászatukat. Milyen érzés a csillagos ég alatt, az óceán morajlására elaludni, vagy arra, hogy az esőerdő záporban fürdik. Felkelni a nappal,  arra, hogy a táj ködbe merül hajnalban, vagy arra, hogy a napsugarak belopják magukat a sátorba. Ezek a madárhangok a legédesebb ébresztők, a legnyugtatóbb, legkellemesebb ébredés, amit az ember valaha megélhet. Nem véletlen, hogy itt mindenki békére, csendre talál. Vagy csak egyszerűen magára a boldogságra.

Majomszeretet

A "kedves" arcú

A megszeppent

"Kofola, Wéjcasu és Zíbra"

Kár, hogy a képen nem lehet érzékeltetni a hőmérsékletet (nem fáztunk az a lényeg)

A reptéren, készülve a beavatkozásra

Felkészülés a beavatkozásra (a dinnye gondos dezinficiálása)

Még megdajkáltam én is egy kicsit

A terminál, elég szellős

Az utolsó naplemente a reptéren

A zokniszárító, háttérben pedig a háromszög végűre hajtogatott WC papír

Nem szórakozni voltunk, láthatjátok :) (Hilton hotel étterme)

Túlélő túra

Az óceán felől érkező áramlatok időről időre felborzolták a fák lombjait, így éjjelente többször arra ébredtünk, hogy óriási szélroham tépázza a sátrunkat. Ez a hang, így cunami riadó idején elég ijesztő, nem beszélve a hangos hullámverésről, ami tőlünk alig 40-50 méterről jött..

Reggel most sem kellett ébresztő, a felkelő nappal a hőmérséklet is emelkedett, így jobbnak láttuk kimászni a levegőre, habár a sátor tetejét leszedtük éjjelre, hogy járjon a levegő a szúnyoghálón keresztül.

Megreggeliztük a fejenként egy, egész müzliszeletet, majd a part mentén a teknősök éjszakai tettének helyszínére igyekeztünk. Gyönyörű a part, ahogy az első napsugarak bejárják, most más szögből érkeztek a fények, így a víznek is más színe volt, nagyon mély kék. A teknős nyomok után, a partra érkező fodros hullámokban gyalogoltunk végig a part mentén, majdnem elértük a magányos sziklát, de gondolnunk kellett a nap hátralevő részére, arra, hogy élelmiszer és víz raktáraink elég korlátozottak. A táborhelytől egy 8 km-es útvonalat jártunk be, ma az egész Carbonal utat. Ez a parttól nem messze húzódik, szerencsére nagyrészt olyan helyeken, ahol sűrűbb az erdő, így a hőmérséklet is elviselhetőbb. Szarvasokkal találkoztunk utunk során, meg újabb különleges növényekkel. Végül pedig vizet találtunk, valószínűleg azt a helyet, ahol a  krokodilok száraz évszak idején tanyáznak. Éppen ideális lett volna számukra, de hál istennek, nem bukkantak elő hirtelen a vízből. Ez a hely egyébként összeköttetésben van a lagúnával, a krokodilok pedig valahol mélyebben az erdőben húzták meg magukat. A kiszáradt, kiszikkadt puszta, ahol már tegnap is jártunk, az pedig egy nagyon fontos pontja ennek a vidéknek. Az esős évszakban a krokodilok ezeken a területeken laknak, sőt, rengeteg madárnak is otthont ad ez a vidék.

Még dél sem volt, mikor újra a partra értünk, már nem bírtunk magunkkal, újból belevetettük magunkat az óceánba. Ma, mintha még nagyobb hullámok érték volna el a partot. Majdnem két órán keresztül élveztük, ahogya víz csapkod minket, közben pedig a nap már éppen a fejünk fölött járt. Utólag kiderült, hogy az 50 faktoros naptej elég jó szolgálatot tett, viszont valami merénylet következtében egyikünk hátán sem maradt védelem, így este enyhe rák típusú színben játszottunk. A két óra sós vízben ugrálás, meg a reggel 8 km-es túra kissé kimerített minket, és mivel vizünk alig maradt, gondoltuk jobb, ha minél előbb útnak indulunk. Számítottunk arra, hogy a visszafelé vezető út nem lesz gyaloggalopp, de bíztunk az erőnlétünkben és szívósságunkban. Szívem szerint még egy éjszakát itt töltöttem volna, egyszerűen nem lehetett betelni ezzel a tájjal. Jó volt látni, érezni a helyet, egyedül lenni vele, látni, ahogy emberi beavatkozás nélkül éli életét. Jó, hogy ez a hely nem könnyen elérhető, így csak az jön ide, aki tényleg tiszteletben tudja tartani. Esős évszakban autóval egyáltalán nem járhatóak az utak, most is ritkán jár errefelé jármű, mivel az ide vezető földes út rendkívül rossz állapotban van, mondhatnám, hogy életveszélyes, csak az amúgyis adrenalinfüggő szörfösök vetődnek erre.

Miután felpakoltunk, és felkészültünk az előttünk álló hegy megmászásának 40 fokban, konstatáltuk, hogy összesen 2 liter vizünk van, amit okosan kell beosztanunk. Gondoltuk nem jó ötlet most megenni a sós kekszet és a sós löncshúst, azok után, hogy a fürdéskor is már épp kellő mennyiségű sós vizet nyeltünk. Így inkább korgó gyomorral vágtunk neki az útnak, vizes törölközővel a nyakunkban. Ilyen forróságban és körülmények között az ember próbál minden energiával takarékoskodni, így már a túra kezdetén mély némaságba burkolóztunk. Eleinte még nem is volt olyan szörnyű az út, mivel fákkal sűrűn benőtt erdőn haladtunk át, azonban az út egyszer csak hirtelen el kezdett emelkedni, és az árnyékot adó fák is egyre ritkultak. Az egyik fa mélyedésében hirtelen valami élénk színű állatot találtunk. Egy rák volt, halloween rák, piros, sárga és lila színben pompázott. Szegény, ilyen szárazságban, örül, ha valahol meghúzhatja magát, habár ezeknek elég jó folyadék tartalékolási képességeik vannak.

A száraz, kórókkal övezett út csak emelkedett, nyomunk pedig porzott lépteinktől, néha kabócák hada kezdett hirtelen egyre hangosodó lármázásba. Minden lépésnél az ember megpróbál új erőt gyűjteni a következőhöz. Lestem az órámat, hogy mikor ihatunk legközelebb. Még 25 perc, aztán megbukott a tervem, miután egy újabb emelkedő tetejére értünk, ahol mindhárman egyszerre dobtuk le magunkat az avarba egy árnyékot nyújtó fa mellé. Ritkán érez az ember ilyen szintű kimerültséget, amikor már az izzadás is megáll. Azt gondoltam a fiúk majd minden baj nélkül küzdik le a hegymenetet, de pont ugyanúgy voltak kitikkadva, mint én. Pár perc ejtőzés után, újra nekivágtunk. Jó, ha az ember néha kipróbálhatja, mennyit bír. Tudtam, hogy képes leszek leküzdeni a szomjúságot és a fárdatságot. Bevallom, volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy szétrobban a fejem a forróságtól, amikor az ember szája már porzik a vízhiánytól. Áldom az ötletem, hogy vizestörölközővel induljunk el, ez még most is segített, hűsítette a nyakamat és tarkómat. Mikor kicsit egyenesebb útszakaszra értünk, azért megosztottuk a túléléshez szükséges víznyerési ötleteinket. Tényleg van az a pont, ahol az ember képes lenne bármit meginni.  Jó erőpróba volt, örülök, hogy volt ilyen is. Szeretem kipróbálni, hol vannak a határaim. Jó megtapasztalni, hogy igazából eszméletlen sokat el lehet viselni. Mindent az agy irányít, ha higgadtak maradunk, és legyőzzük a fizikai fájdalmakat, szükségleteket, egyszerre minden könnyebbé válik. Az út vége szerencsére, annak ellenére, hogy még mindig a tűző napon baktattunk, legalább emelkedőkben szegényebb volt. Ekkorra az ember átesik a holtponton, és végül azt éreztem, hogy tudnék még bőven menni. Azért a vízpótlásról gondoskodnunk kellett, mert a dehidratáció ezen a hőmérsékleten és fizikai megerőltetések mellett veszélyes is lehet. Szerencsénkre a kutatóknak fenntartott menza nyitva volt. Egyszerre ugrottunk neki a vizes csapnak. Azért hirtelen nem szabad ilyenkor sem magunkba dönteni több litert, de azért így is sikerült másfél óra alatt majdnem kát liter folyadékot abszorbeálnunk. Még várnunk kellett 2 órát a vacsoráig. Ledöglöttünk egy kinti padra, az árnyékban. Martin már akkor gyanús volt. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy éjjelt átivott és táncolt volna:), aztán a vacsora érkeztével csak rosszabbodott az állapota. Napszúrást kapott. Valamilyen beazonosítatlan összetételű, isteni gyümölcslével tápláltuk, meg görögdinnyével, amit a menzán lehetett bármilyen mennyiségben fogyasztani. Az este megint hamar ránk köszöntött. Volt egy olyan tervünk, hogy még ma továbbállunk, de mivel csapatunk egyik tagja kissé ramaty állapotban volt, és a napégés első jelei már rajtunk is jelentkeztek (konkrétan tűzelt a hátunk, és a meleg ellenére is már rázott a hideg), így jobbnak láttuk maradni. A sátrat, akárhogy is próbáltuk, még véletlenül sem sikerült úgy elhelyezni, hogy ne úgy érezzem, hogy egy fakír szöges ágyán fekszem. Nem volt elég a rákvörös hátam,  az élményhez még kellett az a 8 darab 5 centis kő, ami feledhetetlenné tette az alvást.

Este apró, fényes pontokat véltem felfedezni a fűben, mintha pici Szentjános bogarak közlekedtek volna mindenhol. Mikor a zseblámpámmal rávilágítottam megdöbbentem. Egy-egy 6 centis pókot láttam csak, majd azt, hogy mindegyik valamit cipel. Szentjános bogarakat fogtak, és éppen táplálkoztak belőlük. Elég zorró volt ezt látni. Gyorsan el is tettem magam másnapra!

A magányos szikla a reggeli fényben

A tengeri teknősök éjszakai nyomai

Leguán

A boldogság maga

Önmagam árnyéka vagyok éppen

Itt már örült  afejem, mert túléltem

A másik két hős