Sajnos ma már pakolnunk kellett, mert este vissza kell indulni Linköpingbe. Hogy ne töltsük haszontalanul a napot, az abiskoi Torneträsk tavon tettünk egy nagy sétát. Messziről olyan közelinek tűnik a túlpart, de ha az ember vándorol a nagy hómezőn, a távolság csak nem akar csökkenni. Még soha nem gyalogoltam ekkora tavon, néhol szigetek emelkednek ki, az egyikre fel is másztunk, teljesen nem lehetett, mivel a tavon lévő hó bizonyos mennyiségét a szél idefújja, és néhol a hó a fák koronájáig ér. Na ott aztán tényleg el lehet veszni!
Ez a vidék ijesztően csendes, néhol egy-egy ember feltűnik hójáró talppal vagy síléccel szelve át a tavat, de ezen kívül semmi mozgás. Csak a jég hangja néha, ahogy a hó csikorog rajta. Mivel itt egész télen át nulla fok alatt van a hőmérséklet, ezért nem kellett aggódnom, hogy beszakadhat a jég. De azért az emberben mégis ott van a félsz, főleg, miután néhol jégtáblák emelkednek ki a síkságból. Ilyenkor mindig elgondolkodik az ember, hogy vajon az honnan van ott? Azt már említettem, hogy a jég kék, ugyanígy, mikor az ember belenéz egy lábnyomba, akkor is láthatja a kék havat. Erről eszembe jutott, hogy Pressernek van egy száma: „Kék hó” Sosem gondoltam, hogy ez valós, csak fantáziának véltem. Lehet, hogy a Presser nem is tudja, hogy a hó tényleg kék?? J „Hol van az a tél, ahol a kék hó megvan még? Kék hó…a viharaink régen széttépték.” Ott van az a tél!Lappföldön még létezik J!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése