2011. április 23., szombat

"Mama, I am coming home..."

Eljött ez a reggel is. A szobában szerte szét minden szegletben ruhatornyok, zacskók, töltők, papírok, cipők várnak arra, hogy begyömöszöljem őket a bőröndbe. Itt-ott kupacban tornyosulnak kövek, kagylók, préselt juharfalevelek, használt repülőjegyek, buszjegyek, belépők, térképek, újságok, emlékek. Fél év terméke. Megint itt hagyok egy országot, egy kis várost, egy szobát, ami ideiglenesen az otthonom volt. Ezen kívül számomra két fontos embert, két nagyon jó barátot. Az utazás előtti izgalom miatt hiperaktív szurikátaként rendezgetem a cuccaimat. Mivel szeretek úgy útnak indulni, hogy rendbe teszek mindent, így a készülődés több óráig is eltart. Pedig csak hazamegyek. De nem mindegy hogy hagyom itt az eddigi dolgaimat. Szeretek emlékezetesen lelépni, szeretem otthagyni a nyomaimat valahol,ezért meglepetés cetliket hagytam a fiúknak néhány helyen. Ráadásul bosszantott, hogy az utazós könyvünket nem töltöttük ki teljesen, így megpróbáltam behozni a lemaradást. Végül az lett belőle, hogy a könyv közepére üzenetet írtam Lukasnak és Martinnak. Kíváncsi vagyok, mikor fedezik fel. Ők ma is dolgoznak. Talán jobb is így, legalább tudok koncentrálni és feldolgozni a távozásom okozta traumát. Lassan már minden becsomagolva várakozik a szoba ajtajában. Megérkezik a két fiú. Hosszas hümmögések, sóhajtozások, néha felhangzik egy mondat: "Hát, ennek is vége. De majd ugye találkozunk. Meg ez csak egy új kezdet és amúgy is Csehországban találkozunk, de augusztus végén Budapesten biztosan. Ja, és ugye utazunk Indiába? Valamikor." Az ágyon fekszik még egy fotóalbum. Tegnap kaptam, este, a párnám alatt találtam meg. 2,5 év közös emlék, közös kalandok, utazások. De még van néhány üres oldal. Vajon oda kerül-e még kép?
Miután Martintól nagynehezen elbúcsúztam, sajnos eljött az idő, hogy útnak induljunk. Még egy utolsó látogatást tettünk a Zehrsben, némi táplálékot vettünk magunkhoz, majd utunkat a reptér felé vettük. Lassan besötétedett és esni kezdett. Próbáltuk megmagyarázni és megérteni, amit nem lehet.Elfogadni és elhinni, hogy majd lesz valahogy. Aztán begördültünk a terminál elé. Általában itt mindig egymást követik a ki-beszálló emberek, az autók épp csak megállnak, a csomagtartó felpattan, ki egy bőrönd, ki egy utas, be egy sofőr, és már megy is tovább. Mi meg csak ültünk bent, szótlanul. Vártuk azt a pillanatot, mikor ki kell szállni. Tudtam, ha kiszállok, akkor lehet, hogy örökre kiszálltam. Ezért inkább maradni akartam. Hideg volt, esett. Csomagok ki, ajtó becsap. Forró, sós lé folyt az arcomon a hideg esőben. Aztán az a remegés, ami nem akart múlni, ölelés, ami nem akart engedni. Végül az autó azért elhajtott, s maradt valami, ami csak rázott belülről istentelenül. Egy reptéri parkolóőr lépett oda hozzám: "Fognak még találkozni Kedves, higgye el!". Nem volt más választásom, elhittem.

Nem tudom, hogy sikerült, de olyan szépen mosolyoghattam az indiai fiúra, aki a check-in pultnál állt, hogy a 4 kilós csomag túlsúlyomat is elengedte. A kis bőröndöt is sikerült az erő és a logisztika segítségével repülés kompatibilis méretűvé zsugorítanom,  igaz, a dupla rétegű, 8 zsebes Sherpa kabátom viszont kb. 8 kilót nyomott szintén a belevarázsolt laptop töltők, kövek, és egyéb nehéz súlyú tárgyak miatt. A magamra aggatott 3 pulcsiból is 2-t sikerült a bőröndbe tuszkolni, és a bakancsomat is egy könnyű cipőre cseréltem miután átmentem a vizsgálatokon, Most már csak 2 kabátot kellett magamon elviselni.
Még sosem ültem azelőtt a vészkijáratnál. Most kipróbálhattam végre. Nem rossz hely, legalább nem kell nyomorogni, és ki tudtam nyújtani a lábamat, viszont mindkét oldalról viszonylag nagy tömegű és kiterjedésű férfiak ültek mellettem, így az az érzésem volt, mintha satuban ülnék. Eleinte az egyikkel még társalogtunk is, de aztán a fáradtság úrrá lett rajta. Nekem most nem jött álom a szememre. Filmeket néztem. Hajnali kettő lehetett, épp az az amerikai és európai kontinens között, valahol félúton, az óceán felett jártunk,  mikor arra eszméltem, hogy enyhe rázkódások érik a gépet. Ilyenben már volt részem. Aztán a rázkódások egyre sűrűsödtek. Picit aggódni kezdtem. Körbenéztem, de mindenki aludt. Gondoltam, akkor inkább mégsem kezdek el rettegni. Aztán azért elkezdtem, mikor a kapitány a személyzetet is leülésre utasította, mondván, kicsit rázós utunk lesz. A gép konkrétan zuhant kicsit majd megállt, majd megint esett picit lefelé, megint megállt, rázkódtak a fedélzeti monitorok, rázkódtunk mi is. S így ment ez vagy 20 percen át. Ez az idő azért elég ahhoz, hogy az ember imádkozni kezdjen. Végül elértünk ahhoz a határhoz, ahol hirtelen átléptünk a sötétből a világosba. Eszméletlen érdekes volt. Hajnali három az órám szerint, viszont nappali világosság. Természetesen akkor jött rám az álmosság, mikor reggel hétkor landolni kezdtünk. Amszterdamot így végig kómában éltem át. A következő repülés már csak egy röpke pillanatnak tűnt. Délután négy óra. Hét ágra süt a nap, és el sem hiszem, hogyha kiszállok, nem a csípős hideg fog fogadni.
Rövid várakozás után a csomagom is épségben megérkezett. Itt utoljára akkor vártam, mikor Indiából hazatértem. Akkor is ezekkel az érzésekkel.  Élmények, kíváncsiság, félelem, hogy milyen lesz majd újra itthon. Aztán a fotocellás ajtó szétnyílt, és Anyu kíváncsiskodó szemeit láttam csak, ahogy fürkészi, vajon honnan érkezem :). Egy pillanat volt, s már az autóban ültem. Megcsapott odakint a meleg tavaszi szellő. Vagy 25 fok lehetett. Suhantunk Pécsig az autópályán, amit most látok először, és csak bámultam, milyen zöldellő, élénk, milyen élő a táj. El sem hittem, hogy alig 12 órája még az esős, hideg Torontóban, egy másik világban jártam. Ilyen ez az utazás. Ilyen ez a megérkezés.




2011. április 17., vasárnap

Strauss familia (második felvonás)

Ma reggel szakadó hóra ébredt egész Waterloo, nem lehetett látni az utcákon, minden hófehérbe burkolózott, majd ahogy az idő melegedett havas eső szakadt, de vízszintesen. Amerika keleti partjainál tornádók riogatják az embereket, annk hatása érvényesül most itt is. Martin családjához látogattunk el ismét New Hamburgba. Viszont most a családjuk egy másik részének házában volt a találkozó. Ők is egy farmon élnek, mezőgazdasággal foglalkoznak, és mivel az ő területükön aztán végképp nincs semmi, ami a szelet felfogná, így az szél a lelket is kifújja az emberből. A család megint nagyon kedvesen fogadott minket. Rögtön neki is álltunk a cseh knédli gyúrásának, illetve a húsok és a spenóstos köret előkészítésének. Így hárman tökéletesen egymás keze alá tudunk dolgozni, amivel mindig kivívjuk a nézőink figyelmét. Ma is elhangzott az az ötlet, hogy nyithatnánk éttermet együtt. Martin egyik unokahúga lázasan jegyzetelte a lépéseket, mi pedig csak úgy találomra öntögettük össze az arányokat. Mi sohasem dolgozunk receptből, csak pusztán ösztönből és érzésből. Ez a titka az isteni végeredményeknek. 
A család legidősebb tagja, Erika is megjelent hamarosan. Nem győzte ecsetelni menyire jó érzés, hogy végre nem ő forgatja a fakanalat, hanem három ifjú titán helyette. Azért 60 év főzés után megértem, hogy jól esik neki, ha egyszer ő lehet a vendég a saját házában. A két fia, Thomas és Andrew, ismét elővették jó osztrák szokásukhoz méltó élcelődéseiket, és egyszerűen egy kabaré volt hallgatni őket az este folyamán. Állítólag gyerek koruk óta ezt művelik. Nem csoda, hogy ebben a családban mindenkinek ilyen jó humora van. Ehhez kell is. A gyerekeik jó kiképzést kaptak. Már az elmúlt találkozón is csodáltam ezt a családot, hogy mennyire jól neveltek a gyerekek. Nem félelemben, hanem figyelemben, kedvességben, jó kedélyű, jó indulatú, jó humorú, nyílt, toleráns szülők által neveltek. A harmóniát "harapni" lehet közöttük. Ismét meghallgattuk emigrálásuk történeteit, a kezdeti nehézségeket. Azt hiszem, ma is elég élénken él bennük a változás jó 40 év után is. Annak ellenére viszont, hogy már életük nagy részét itt töltötték, a kis osztrák városról, még mindig elcsukló hangon beszélnek. Ilyen az, ha valakinek el kell hagynia az országát, fel kell számolnia mindenét, és 3 bőrönddel  nekivágni az ismeretlennek. Sokszor elképzeltem azt az egy hetes hajóútjukat, amit megtettek anno Kanadáig. Egy ilyen hosszadalmas út után érzi meg az ember az igazi távolságot. A repülős utazás, néha olyanná varázsolja a megérkezést vagy a hazaérkezést, mintha varázslat történt volna. Felfoghatatlanul hirtelen érik az embert teljesen új benyomások..

Az étel nagy sikert aratott egyébként, nem győzték megköszönni. Miután pár üveg, a Niagara közelében termelt bort, és több tonna süteményt abszorbeáltunk, tovább kellett állnunk. A család látszólag nehezen engedett el minket. Nem is csoda, hiszen senki nem tudja, mennyi idő fog eltelni a legközelebbi találkozóig. Az, pedig, hogy egy rokonukra találtak, nagyon mély emlékeket hívtak elő főleg a család idősebbik tagjaiból. 

Búcsú buli

Ma Sean és Jen házában megrendezésre került Martin és az én távozásom, Lukasnak pedig a szülinapja alkalmából egy óriási buli. Természetesen nem maradhatott el, hogy rendkívüli kulináris élményben részesítsük a társaság minden tagját, így cseh gulyással, és az én kezem által gyártott túrótortával és pogácsáva leptük meg a vendégeket. Végre sikerült túrót szerezni. Itt az elég ritkaság és csak speciális boltokban kapható. Az angolban nincs is rá szó, sokan tévesen cottage cheese-nek hívják, pedig ugye semmi köze ahhoz.
Jen  és Sean szülei is ellátogattak az eseményre. Konstatálták, hogy mi hárman simán éttermet nyithatnánk. Lassan a többi vendég is megérkezett, Laci, aki a waterloo-i fizikai intézetben dolgozik és amúgy ex-BME-s (én valahogy a legrandomabb helyeken futok össze BME-s emberekkel :), Brett, aki a társaság sport man-je, ő mozgássérültek jéghoki, és teremhoki meccsein bíráskodik ideje nagy részében, és az egyetem sport intézetében mindenféle feladatokat lát el. Tim, szintén mérnök, Liberecben ő is részt vett azon a csereprogramon, amivel most Lukas és Martin Kanadában tölti tanulmányait. Maria, Martin angol nyelvi mentora és az ő barátja, ezen kívül pedig Ruben Hollandiából, akit már csak utazási professzornak hívunk (ez elég hülyén hangzik magyarul :). Sajnos pár ember nem tudott eljönni, de azért akikkel közelebbi barátságban voltunk, megjelentek ezen az utolsó együtt töltött estén. Nagyon megkedveltem ezeket az embereket, és elég rossz érzés, hogy egy ócánt kell átszelni ahhoz, hogy újra lássam őket. Miután minden morzsát eltakarítottunk és jelentős mennyiségű sörrel, Becherovkával és Finlandiával öblítettük le a vacsorát, Seanék alagsorában csocsó mérkőzésbe torkollt az este. Elég jó kis nemzetközi csapatok voltak. Mivel, nem erre szántuk az este nagy részét, így nekivágtunk az éjszakának, és végül egy starlight nevű táncos helyen kötöttünk ki. Itt a csapat gyengébb láncszemeit elveszítettük. Különösen Martin bizonyult aznap éjjel alkohol-intoleránsnak. Miatta az egyik pub-ot már el is kellett hagynunk idő előtt. Szegény, kicsit összeakadt szemekkel nézett, a biztonsági őr ezt észre vette, és kiparancsolta. Hiába győzködte Tim az őrt, hogy csak azért beszél lassított járatban, mivel külföldi, nem sikerült meggyőznie. Mivel nem hagyhattunk magára, mindannyian mentünk utána. Itt Kanadában egyébként nagyon szigorúan veszik ezt a dolgot, ha valaki már gyanús, azt be sem engedik a szórakozó helyre. Egyébként csak érvényes személyivel lehet bemenni a kocsmákba, szórakozóhelyekre. Viszont nincs zérótolerancia a vezetést illetően. 0.08 alkohol ezrelék a megengedett mennyiség. Itt mindenki tisztában van azzal, hogy Kanadában meghalnának a kocsmák enélkül.Az emberek képtelenek lennének a lakhelyükről egy szórakozó helyig eljutni gyalog vagy busszal. Mondjuk nekünk ez sosem volt akadály. Autó hiányában néha 7 km-t gyalogoltunk egy buli kedvéért éjszaka, csak oda! Azért azt is hozzá kell tenni, hogy a kanadaiak elég kényelmesek. Mindenkinek autó nő a seggéhez, egy átlagos családban legalább kettő vasparipa áll a garázsban. Nekik a 20 perc gyaloglás már komoly távgyaloglásnak számít. Aki pedig naponta ennél többet gyalogol, azt egyszerűen hősnek tekintik.
Eleinte furcsa volt, hogy mikor egy távolságot kérdeztem tőlük, hogy pl. az adott város milyen mesze van, csak azt mondták, 2,5 óra autóval. Mikor kérdeztem, hogy "de az mennyi?", akkor meg csak néztek, mert kilométerekről fogalmuk sincs. Viszont Magyarországon meg a 2,5 órának nincs jelentősége, mivel az itt elég relatív.

Megint csak jól sikerült az este, annak ellenére, hogy végül éjjel szakadó esőben, és szélviharban kellett hazamászni. És még nem is tudtuk mi vár ránk másnap...

2011. április 15., péntek

Brampton

A hétvégét megint Martin kollégája, George és családjával töltöttük, akiknél Costa Rica előtt is már eltöltöttünk egy estét. Ők mindannyian csehek, kb.30 éve emigráltak Kanadába. George azaz, csehül Jiri, és felesége Zdena középkorúak, van egy 12 éves fiúk, szintén Martin. Jiri mérnök. Le sem tagadhatná.  A házukban minden elektromos készülék fellelhető, és általában minden valami módon tunningolva van. Van egy Roland elektromos zongorájuk, aminek a tetején egy szintetizátor van, amihez két különböző monitor van hozzákötve, hogy digitálisan is látni lehessen, mit játszik az emeber, na meg persze különböző effektusok is beállíthatóak. JA, és a szobába lépve az ember rögtön lemázsálhatja magát, hiszen George-énál még egy reptéri mérleg is fellelhető a lakásban. Nem mondom, aki sokat repül, annak hasznára válik a dolog. George mérnöki mivolta itt is megnyilvánult, ugyanis a mérlegen egy öt literes kannában víz volt, ezzel volt kalibrálva a mérleg :)!

A hétvége egyébként csodálatosan telt, szombaton egy rövid bicikli túrára mentünk a kis Martinnal, körbevezetett minket a közeli parkban. Komolyan mondom csodálatos érzés, hogy végre meleg napsugarak simogatnak, ma már pólóban bringáztunk:)! Igaz a természet még vár az ébredéssel, épp hogy csak megjelentek a rügyek a fákon, bokrokon. Kellemes tekerésnek néztünk elébe, a parkban aki csak tehette kint süttette magát a napon. A kanadai ludak is mintha élénkebben, jobb kedvvel bandukoltak volna a patak partján.
A délután folyamán George egyik szomszédjának tűzpiros Thunderbird csodaautójában gyönyörködhettünk. Éppen csiszatolta, olajozta. Nem mondom, hogy nem fogadnám el. Nem vagyok abszolút autómániás, de ebben a 60-as évek négykerekűjében, azért tennék pár kört. Gyönyörű piros bőrülései voltak, és az sem elhanyagolható, hogy nem éppen egy budapesti parkoláshoz méretezett járműről van szó:)!
A délután folyamán George elvitt minket egy olyan helyre, amit talán valami marsbéli tájhoz tudnék hasonlítani.  A föld arrafelé vörös, és nagyon érdekes domborzatú. Kisebb dombokon ugrálhat az ember egyik helyről a másikra. Állítólag legelőnek használták valamikor ezt a vidéket, de fű nem nőtt rajta többet, azóta is ebben a kopár, kietlen formájában lehet benne gyönyörködni. Természetesen az ugrálós képek itt sem maradhattak el. Az táj egyszerűen adta magát :)! Miután beszereztük a maradék hozzávalókat, nekiálltunk az esti csemege előkészítésének. Mindannyian a konyhában sürgölődtünk, hogy minél előbb kész legyen a lakoma, amivel George és családjának szeretnénk megköszönni, hogy velük tölthettünk ilyen emlékezetes, kellemes napokat. Miközben rotyogott már a hús a fazékban, és az aranyló, cseh sör gyöngyözött a poharunkban, felállítottuk George csillagvizsgáló teleszkópját. Még életemben nem láttam ekkora objektívet. Az egész szerkezet elképesztő volt, be lehetett programozni mely bolygóra vagyunk kíváncsiak, illetve magától megkereste az látási viszonyoknak megfelelően legjobban látható égi tüneményt. Így történt, hogy teljes fényében, gyűrűjeivel együtt szemügyre vehettük a Szaturnuszt. Hihetetlen, hogy a szabad szemmel látott halovány, vibráló pontocska egyszeriben mint gyűrűs bolygó jelentik meg a teleszkóp túloldalán. Egy laza sörözéssel zártuk az élmény teli napot. A hideg ellenére a teraszon élveztük, ahogy elterül felettünk a csillagos ég, beborít és ránk esik. Az ember, a világ bármely pontján is legyen, áhítattal tudja akár órákon át bámulni a hunyorgó csillagokat. Olyan ismeretlen, de mégis ismerős táj...megnyugtat az "állandósága".

2011. április 12., kedd

Egy éves kételyek...menjetek!

Szinte hihetetlen, de az idő egyre kellemesebb. Úgy látszik a tavasz tényleg itt van. Mindenkinek jobb láthatóan a kedve is. Egy ilyen szép napon egy emailt kaptam a professzortól, hogy ráérek-e egy találkozóra. Természetesen azonnal sejtettem, hogy van valami híre számomra. Mivel éppen a laborba igyekeztem, előtte útbaejtettem az irodáját.
A hír nem villanyozott fel. Másodszorra is visszautasították a mukavállalói engedély igényléséhez szükséges munkearő piaci bírálatot is. az indok az volt, hogy nekem, mint külföldinek, sokkal többet kellene fizetnie, és az adók is magasabbak utánam. A prof hiába győzködte őket, hogy nekem a kevesebb is bőven elég, nem engedtek a dologból. Így most véglegesen eldőlt minden. Haza kell mennem. Őszintén szólva a nem kellemes hír ellenére is egy óriási kő gördült le a szívemről. Végre legalább valami biztossá vált. Hónapokig őrlődtem bizonytalanságban, aminél kevés őrítőbb dolgot ismerek. Most legalább tudom, mi vár rám. Annak ellenére, hogy eleinte, mikor bele gondoltam abba, hogy még egy évet maradnom kell, kicsit megijedtem..., de azért lassacskán szoktattam magam a gondolathoz, és végül felkészültem arra, hogy maradok. Aztán most hirtelen minden  "megoldódott". Nem vagyok elkeseredve, hiszen nem állt meg az élet így sem. Mikor kijöttem Kanadába, számoltam azzal is, hogy lehet, hogy ez nem fog összejönni. Nem érzek csalódottságot, hiszen mindent megtettem az ügy érdekében. Az egész ittlétből megpróbáltam kihozni a legtöbbet, amit tudtam. Szerintem nem sikertelenül:)! Egy percét sem bánom, és ez a lényeg. Na meg hogy tapadjon a bélyeg...
Egy ilyen utazásnak nem mindig csak az az értelme, hogy az ember milliókkal térjen haza, meg elmondhassa, hogy hiper-szuper pozíciója volt egy munkahelyen. Itt a szerzett ismerettségek,  ismeretek, és tapasztalatok is jelentenek annyit...sőt!Élni egy helyen, az több, mint olvasni vagy hallani róla. Az biztos, hogy úgy mint Svédország után, most is jó adag bátorságot gyűjtöttem megint. Ez most egy ideig majd megint kitart. A lényeg, hogy az ember, ha meg is ijed a nehézségektől, képes legyen a tapasztalatai segítségével úrrá lenni rajtuk, és menni előre. Én soha nem mondtam, hogy nem félek a nagy  lépésektől. Egyszerűen izgalmasnak találom a kihívásokat. Ennyi.

2011. április 2., szombat

Niagara

Bizony, ide is eljutottam végül :). Annak ellenére, hogy már a kiutazásom elején terveztem, hogy ellenőrzöm, nem szikkadt-e még ki, végül csak most került sor az mustrára. Így sem volt késő, és elmondhatom, hogy a Niagara vize rendesen folyik. 
Szokásos útitársaimmal és Ruben rokonaival felszerelkezve indultunk el a Niagara Falls (Niagara vízesés)  nevű városba. Itt található ugyanis a vízesés. (Kreatívak voltak a névadók.). A Niagara-folyó a kanadai és amerikai határon húzódik, a folyó közepén van pontosan a határ. A Nagy-tavak közül az Erie tóból ered maga a Niagara-folyó, ami kb 56 km-en keresztül halad az Ontario-tó felé, majd felgyorsul, és végül a vízesésen keresztül 55 méteren át zuhan, mennydörgő hangját több száz méterre is hallani lehet. Nem véletlen, hogy maga a szó, "Niagara" mennydörgő vizet jelent az őslakosok nyelvén. Az amerikai oldalon található az Ameriaki-vízesés, a kanadain pedig a híres Lópatkó. Ez valóban nagyon látványos. Már messziről érezni az apró permetet, amint a zuhatag felverődő vize apró cseppekben száll a levegőben. A zuhatag pereménél állva pedig félelmetes erőnek lehet az ember szemtanúja. Percenként 168 000 köbméter víz zúdul a mélységbe, ha éppen magas a vízállás. A víznek olyan ereje van, hogy óriási köveket kellett a zuhatag alatt elhelyezni, hogy ne mossa ki a víz a talajt teljesen. Nagy élmény ezt látni. Az egyetlen dolog, ami csalódást okozott, az a vízesés környezete. A kanadai oldalon tulajdonképpen egy kis Las Vegas található. Tele kaszinókkal, vidámparkokkal...egyszerűen illúzió romboló. Hátat is fordítottunk mindennek, és csak a vizet bámultuk. Azért jobban örültem volna, ha nem építik be a környezetét ennyire. 
A víz erejét egyébként hasznosítják. A parton végig haladva erőművekkel is találkoztunk, ahol óriási turbinák dolgoznak fáradhatatlanul. Fentről csak az látszik, hogy a türkizkék víz, mint valami óriási csiga, fehér habokat verve forog. 
Természetesen elénekeltem az Indiánoknak tett ígéretem szerint a Niagara vize csendesen folyik...kezdetű nótát is. Erről is készült felvétel, majd egy törzsfőnöki tréningen szerintem megtekinthető lesz:)! 

2011. április 1., péntek

Elora

Mivel a napfény olyan csalogató volt a mai nap folyamán, hogy vétek lett volna nem kihasználni minden percet a melegben, így elhatároztuk, hogy Tim, az egyik kanadai srác, tanácsára hallgatva, ellátogatunk az Elora nemzeti parkba. Igazából sok fogalma nem volt a helyről, csak az, hogy "szép", így vaktában vágtunk neki az útnak. A parkot a hétvégére le is zárták, de ez nekünk általában nem okoz gondot. Valahogy már csak röhögni tudunk azon, hogy minket mindig olyan helyre esz a rossebb, ahol nincsenek emberek rajtunk kívül. Most azért mászkált egy-két család arra, de nem kellett agyontaposnunk egymást. Maga a park egy óriási kemping is egyben. Nyáron rengetegen lehetnek itt. Nem is csoda, hiszen a hely tényleg fantasztikus. Mindenhol fenyőerdők, kis tavak, illetve patakok. Néhol egyébként, ahol árnyék van a nap nagy részében még, mindig hó, illetve jég borít mindent. Utunk egy nagy folyón át vezetett, ami felett egy beton hídon lehetett a túlpartra eljutni. Most, hogy  a hó olvad, magas a vízállás, a víz szinte elérte a híd alját. Itt csináltunk néhány "ugrálós" képet, szokásunkhoz híven, majd továbbálltunk.
Már a park bejáratánál mindenhol jelzések figyelmeztettek arra, hogy valami veszélytől óvakodni kell. Viszont az a szó, ami a lényeg lett volna, sajnos mindannyiunk számára ismeretlen volt. Csak tippeltünk kilétére. Olyannyira ismeretlen volt a "Gorge", jelentése, hogy következetesen csak George-nak hívtuk. Igazán kíváncsiak voltunk, pontosan, mit is jelenthet, és mitől kell annyira óvakodni. Aztán rájöttünk: A folyó egy óriási kanyonon át vágtat, szeli ketté a vidéket. Ijesztő, ahogy hirtelen egy mély szakadék tátong az út mellett. Egy, a folyót átszelő hídról epdig termetes jégcsapokat, jégfolyásokat találtunk a kanyon sziklás falán. A túlparton szinte még mindent hó borított, illetve ami sokkal rosszabb, vizes jég, így elég óvatosan kellett közlekedni, mivel a vidék, elég dimbes-dombos volt errefelé. Több helyen is a fák között, a kanyon széléig lehetett merészkedni, így a folyóra csodálatos látvány nyílt. A hely kiváló volt éneklésre, természetesen a "nagyfolyóvizecsendesenfolyik" kezdetű éneket az összes indiánra és Nagy Manitura gondolva elénekeltem. A tettemet egy kamera rögzítette is.
Sajnos a kanadai tél eléggé szűkre szabja a lehetőségeket, ami a kirándulást illeti. A majdnem 8 hónapos jeges hideg, és a rengeteg hó miatt nagy túrákat nem igazán lehet tenni. Gyalogoltam néha órákon át -25 fokban, de azért az annyira nem kellemes. Az ember mostanra tényleg éhezi a meleget, és a színeket, mivel egész télen fehérbe és szürkébe burkolózik minden. Még sosem mondtam ki, de most tényleg meguntam kicsit a havat.

Grand river- A Nagy folyó

A folyó a hídról.  Utat vágott magának a sziklák között.

A sziklafalon folyó víz még mindig jégcsapok formájában függ a mélység felett.

Jeges lépcső, mely egy barlangon át, a folyóhoz vezet. Azt mondták az enyém lehet a kamerájuk, ha nem tudnának visszajöni.

Gyönyörű kilátása  a folyóra és a meredek partoldalra

:)

"A Nagy folyó vize csendesen folyik..."

Az ének utáni öröm