2011. április 23., szombat

"Mama, I am coming home..."

Eljött ez a reggel is. A szobában szerte szét minden szegletben ruhatornyok, zacskók, töltők, papírok, cipők várnak arra, hogy begyömöszöljem őket a bőröndbe. Itt-ott kupacban tornyosulnak kövek, kagylók, préselt juharfalevelek, használt repülőjegyek, buszjegyek, belépők, térképek, újságok, emlékek. Fél év terméke. Megint itt hagyok egy országot, egy kis várost, egy szobát, ami ideiglenesen az otthonom volt. Ezen kívül számomra két fontos embert, két nagyon jó barátot. Az utazás előtti izgalom miatt hiperaktív szurikátaként rendezgetem a cuccaimat. Mivel szeretek úgy útnak indulni, hogy rendbe teszek mindent, így a készülődés több óráig is eltart. Pedig csak hazamegyek. De nem mindegy hogy hagyom itt az eddigi dolgaimat. Szeretek emlékezetesen lelépni, szeretem otthagyni a nyomaimat valahol,ezért meglepetés cetliket hagytam a fiúknak néhány helyen. Ráadásul bosszantott, hogy az utazós könyvünket nem töltöttük ki teljesen, így megpróbáltam behozni a lemaradást. Végül az lett belőle, hogy a könyv közepére üzenetet írtam Lukasnak és Martinnak. Kíváncsi vagyok, mikor fedezik fel. Ők ma is dolgoznak. Talán jobb is így, legalább tudok koncentrálni és feldolgozni a távozásom okozta traumát. Lassan már minden becsomagolva várakozik a szoba ajtajában. Megérkezik a két fiú. Hosszas hümmögések, sóhajtozások, néha felhangzik egy mondat: "Hát, ennek is vége. De majd ugye találkozunk. Meg ez csak egy új kezdet és amúgy is Csehországban találkozunk, de augusztus végén Budapesten biztosan. Ja, és ugye utazunk Indiába? Valamikor." Az ágyon fekszik még egy fotóalbum. Tegnap kaptam, este, a párnám alatt találtam meg. 2,5 év közös emlék, közös kalandok, utazások. De még van néhány üres oldal. Vajon oda kerül-e még kép?
Miután Martintól nagynehezen elbúcsúztam, sajnos eljött az idő, hogy útnak induljunk. Még egy utolsó látogatást tettünk a Zehrsben, némi táplálékot vettünk magunkhoz, majd utunkat a reptér felé vettük. Lassan besötétedett és esni kezdett. Próbáltuk megmagyarázni és megérteni, amit nem lehet.Elfogadni és elhinni, hogy majd lesz valahogy. Aztán begördültünk a terminál elé. Általában itt mindig egymást követik a ki-beszálló emberek, az autók épp csak megállnak, a csomagtartó felpattan, ki egy bőrönd, ki egy utas, be egy sofőr, és már megy is tovább. Mi meg csak ültünk bent, szótlanul. Vártuk azt a pillanatot, mikor ki kell szállni. Tudtam, ha kiszállok, akkor lehet, hogy örökre kiszálltam. Ezért inkább maradni akartam. Hideg volt, esett. Csomagok ki, ajtó becsap. Forró, sós lé folyt az arcomon a hideg esőben. Aztán az a remegés, ami nem akart múlni, ölelés, ami nem akart engedni. Végül az autó azért elhajtott, s maradt valami, ami csak rázott belülről istentelenül. Egy reptéri parkolóőr lépett oda hozzám: "Fognak még találkozni Kedves, higgye el!". Nem volt más választásom, elhittem.

Nem tudom, hogy sikerült, de olyan szépen mosolyoghattam az indiai fiúra, aki a check-in pultnál állt, hogy a 4 kilós csomag túlsúlyomat is elengedte. A kis bőröndöt is sikerült az erő és a logisztika segítségével repülés kompatibilis méretűvé zsugorítanom,  igaz, a dupla rétegű, 8 zsebes Sherpa kabátom viszont kb. 8 kilót nyomott szintén a belevarázsolt laptop töltők, kövek, és egyéb nehéz súlyú tárgyak miatt. A magamra aggatott 3 pulcsiból is 2-t sikerült a bőröndbe tuszkolni, és a bakancsomat is egy könnyű cipőre cseréltem miután átmentem a vizsgálatokon, Most már csak 2 kabátot kellett magamon elviselni.
Még sosem ültem azelőtt a vészkijáratnál. Most kipróbálhattam végre. Nem rossz hely, legalább nem kell nyomorogni, és ki tudtam nyújtani a lábamat, viszont mindkét oldalról viszonylag nagy tömegű és kiterjedésű férfiak ültek mellettem, így az az érzésem volt, mintha satuban ülnék. Eleinte az egyikkel még társalogtunk is, de aztán a fáradtság úrrá lett rajta. Nekem most nem jött álom a szememre. Filmeket néztem. Hajnali kettő lehetett, épp az az amerikai és európai kontinens között, valahol félúton, az óceán felett jártunk,  mikor arra eszméltem, hogy enyhe rázkódások érik a gépet. Ilyenben már volt részem. Aztán a rázkódások egyre sűrűsödtek. Picit aggódni kezdtem. Körbenéztem, de mindenki aludt. Gondoltam, akkor inkább mégsem kezdek el rettegni. Aztán azért elkezdtem, mikor a kapitány a személyzetet is leülésre utasította, mondván, kicsit rázós utunk lesz. A gép konkrétan zuhant kicsit majd megállt, majd megint esett picit lefelé, megint megállt, rázkódtak a fedélzeti monitorok, rázkódtunk mi is. S így ment ez vagy 20 percen át. Ez az idő azért elég ahhoz, hogy az ember imádkozni kezdjen. Végül elértünk ahhoz a határhoz, ahol hirtelen átléptünk a sötétből a világosba. Eszméletlen érdekes volt. Hajnali három az órám szerint, viszont nappali világosság. Természetesen akkor jött rám az álmosság, mikor reggel hétkor landolni kezdtünk. Amszterdamot így végig kómában éltem át. A következő repülés már csak egy röpke pillanatnak tűnt. Délután négy óra. Hét ágra süt a nap, és el sem hiszem, hogyha kiszállok, nem a csípős hideg fog fogadni.
Rövid várakozás után a csomagom is épségben megérkezett. Itt utoljára akkor vártam, mikor Indiából hazatértem. Akkor is ezekkel az érzésekkel.  Élmények, kíváncsiság, félelem, hogy milyen lesz majd újra itthon. Aztán a fotocellás ajtó szétnyílt, és Anyu kíváncsiskodó szemeit láttam csak, ahogy fürkészi, vajon honnan érkezem :). Egy pillanat volt, s már az autóban ültem. Megcsapott odakint a meleg tavaszi szellő. Vagy 25 fok lehetett. Suhantunk Pécsig az autópályán, amit most látok először, és csak bámultam, milyen zöldellő, élénk, milyen élő a táj. El sem hittem, hogy alig 12 órája még az esős, hideg Torontóban, egy másik világban jártam. Ilyen ez az utazás. Ilyen ez a megérkezés.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése