Ma lejárt sintérkedésem utolsó perce is. A gyereket részben egészben adtam át a szüleinek. Kijelenthetem, hogy ő is túlélte, és nekem sem kell pszichológushoz járni majd. Kisebb-nagyobb lelki és testi sérülésekkel mindketten túl vagyunk három hosszú hónapon. A lelki sérülések Gibsonnál max. amiatt léphettek fel, hogy néha szemtelenül eloroztam az iPad-jét és úgy tettem, mintha nem tudnék róla, hogy hol van. Sőt, még el is játszottam, hogy keresem, keresem, de nem találom. Csak akkor esett meg rajta a szívem, mikor egyszer Charlie-t, a patkányt is megkérdezte, hogy nem látta-e...:D
Az én lelki sérüléseimről ne beszéljünk, azért ő sem kímélt engem. Azt hiszem még sosem unszoltam senkit ennyiszer és ennyi ideig, hogy vegye fel a cipőjét, pólóját, gatyáját, egye meg a reggelijét, ebédjét, uzsonnáját, ne ugráljon fel 3 másodpercenként az asztaltól, mossa meg a kezét WC után, ...stb, arról nem beszélve, hogy hányszor kellett meggyőzőképességem utolsó cseppjét is bevetnem, hogy oviba és könyvtárba járni a világ legjobb dolga, és milyen jó, hogy nézegethetjük útközben a traktorokat, meg kukás autókat, és ha ügyesek vagyunk még a tűzoltó autót is láthatjuk. Nem beszélve olyan pillanatokról, mikor a hároméves töki, csak úgy volt hajlandó elindulni bárhova is, ha előtte fél órát havat lapátoltunk, bármilyen hidegben. Neki, kanadai létére a hideg fogalma eleve min. 10 fokkal alacsonyabban kezdődik. Mostanra meg már biztos vagyok abban, hogy a kanadai őslakosokban van egy hólapátolási gén, amit az európaiaknál elnyomott a téli lustaságért felelős.
A fizikai sérüléseket Gibson legtöbbször figyelmetlenségéből fakadóan szerezte. Azt hiszem ez az utolsó héten hágott a csúcsra. Mikor hétfőn reggel megláttam, majdnem elájultam. Egy nagy kék monokli éktelenkedett a szeme alatt. A hétvégi Chuck'E Cheese-es élménytúrájuk alatt szerezte. Ez az a hely, ahol zsetonokért villogó játékokon lehet jó sok pénzt elverni. Gibson amellett, hogy a gombokat nyomkodta, úgy érezte a hely megfelelő arra, hogy tömegszerencsétlenséget okozzon. Egy másik kislány bánta az esetet. Arra vagyok kíváncsi, ő hogy nézhet ki. Mondtam én anno, hogy veszélyes az a hely.De ez mind nem elég, a héten egyszer a könyvtárban nekiszaladt egy asztal saroknak, majd Maki fognyomaival díszítette ki a bal karját és végül a náthának, és a hidegnek köszönhetően az orra alatt is egy nagy seb éktelenkedett a hét végére. Igazi leharcolt kis indiánt adtam vissza a szüleinek. Az indián származására múlt héten derült fény, mivel az apja 75 %-ban Ojibwa indián, így Gibson törzsfőnök is mostantól hivatalosan annak számít.
Azért örültem, hogy része lehettem egy apró intervallumnak az életében. Sok emlékemet visszakaptam a segítségével, látva a mozdulatait, szokásait...ha ez nincs, örökre elfelejtem azt a hangot,amit az én kisöcsém, Tronke hallatott, mikor az ujját szopva, álomba szenderült.
Hirtelen lett vége, időm sem volt felfogni. Kíváncsi vagyok, fog-e emlékezni rám. Azért bármennyire is rövid idő, elég volt ahhoz, hogy kötődni kezdjen hozzá az ember. Ha egy ilyen kisgyerek, megfogja a kezed, homlokához húzza azt, hogy ezzel megnyugtassa magát és úgy aludjon el, akkor valami azért csak megmozdul az emberben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése