Torontó

Végre a reptéren kívül Torontó egyéb látványosságait is megcsodálhattam tegnap. Mivel egész Ontarioban "családi nap" van, így az emberek többségének ma szünet volt. Így Martin és Lukas is szabadnapot kapott a munkahelyéről, így együtt vágtunk neki a városnak. 

A hajnali, nagyon mínusz fokos indulás nem segítette elő a hőháztartásunk egyensúlyban tartását egy teljes napra, főleg úgy, hogy a kanadaiak az összes buszt agyon fűtik. A földrajzi elhelyezkedés miatt, a kanadaiak pont ellentétesen sokkolják az embereket, mint Indiában. Ott a 17 fokos légkondicionált helyiségekből az ember a 40 fokba lép ki, egy enyhe hőguta kíséretében, itt viszont a 28 fokra fűtött járműből a -15 fokba. Ébresztőnek jó, viszont az ember tuti, hogy rögtön azt kérdezi: "Ki ráz? A hideg??NA, majd elmegyek hideg-gyógyintézetbe...". 

Kínai negyed

A torontói egyetem egy épülete

Ha oda nem is, de végül a kínai negyedbe eljutottunk. A kanadai ismerőseink rengeteget áradoztak erről a helyről, de őszintén szólva nem ért minket olyan nagy meglepetés, hiszen Pesten is legalább ennyi kínaival találkozom nap mint nap. Az igazi érdekessége abban rejlik azért, hogy a boltjaik, éttermeik össze vannak sűrítve egy helyre, az ember tényleg belecsöppen egy más kultúra közepébe. A kínai boltok mellett japán és vietnámi üzletek is megtalálhatóak arrafelé. Az éttermekből terjengő illatok meg az igazi ázsiai érzést nyújtják.  Az illatok tényleg elősegítik az emlékezést, illetve a képzelet kapuit megnyitják.

Tulajdonképpen mióta Indiában jártam, azóta, ha bárhol curry illatot érzek, hirtelen "de ja vu" érzésem lesz, illetve azonnal képek ugranak elő az emlékeimből az ottani helyekről. Kínában nem jártam, de az illatok, a látvány és az ismereteim alapján, elképzeltem, milyen lehet.

Kilátás a CN tower-ből (398 m magasból)

Végül betévedtünk az egyik étterembe, ahol, mire az asztalhoz ültünk, már a csészében várt a gőzölgő tea. Az ételeket pedig szinte az orrunk előtt készítették. Mivel nagyon éhesek voltunk már, türelmünk fogyóban volt, és a tény, hogy az ételt pálcával kell magunkhoz venni, nem volt kecsegtető. Ahogy Öregmedve mondaná: "nem akrobata vagyok, hanem éhes!" A pincér szíve megesett rajtunk, látva a kétségbeesést az arcunkon, mikor a levesben lelhető cérnavékony, csúszós tésztát, próbáljuk a műanyag pálcával a szánkba ügyeskedni. Végül egy villa mentett meg minket az éhhaláltól.

Ez a hely egyébként kiváló volt arra, hogy az ember a kanadai lakosság összetételét tanulmányozza. A 30 négyzetméteren ült 5 kínai, egy "igazi", kese szőke hajazattal ellátott, sápadt, kanadai család, két pakisztáni, 2 fekete nő, egy félvér fickó a fehér barátnőjével, és még más arab illetve indiai származású. Ez az összetétel jellemző Kanadára.

Innen a CN tower-hez mentünk, ami a világ egyik legmagasabb (555 m) tornya. A látvány fentről tényleg páratlan. A felhőkarcolók is csak a "derekáig" érnek. Az egész Ontario-tavon át lehet látni, jó időben akár 160 km-re. A szél miatt fent a hőérzet -20 fok, vagy annál hidegebb, majd 10 fokkal alacsonyabb a lentinél. Bentről sokáig nézelődtünk, bámultuk a "kisautókat", ahogy félelmetes iramban szelik át a várost, a sok "kis hangyát", ahogy pl. az egyik jégpályán szlalomozik, nyüzsög...