Ciller on the way: A szárazerdőn túl vár a Narancsfa part!

Az esőáztatta, párába merült reggelen, ismét a végeláthatatlan földes utakon zötykölődve tértünk vissza a főútra, magunk mögött hagyva ezt a vidám, kedves, barátságos costa ricai-i családot, és azt a földi paradicsomot, ahol a boldogság az égigérő liánon repülve szállja meg ez embert.

Bijaugában a sofőr megvárta velünk a busz érkezését, hogy biztos legyen abban, eljutunk a további úticélunkhoz. Ő egyébként Elías rokona volt, felesége szintén felbukkant néha, szívén viselte jóllétünket. Elképesztő ez a kedvesség!

Szerencsére az Upalába tartó busz időben érkezett, Upalában pedig viszonylag hamar fogtunk egy csatlakozást. Néhány taxis megpróbált lecsapni rák, ajánlatokat tettek, de csak egy óra várakozással, tized annyi pénzért eljutottunk a Santa Rosa nemzeti parkhoz. Meglepődtem, mert mikor közöltük a taxissal, hogy nekünk drága, amit ajánl, nem duzzogni kezdett, hanem keresett más lehetőséget, illetve utána megkérdezte a buszt, hogy az mikor megy. Ezt Indiában nem így játszák, ott max leviszik az árat. Szóval eddig ezzel az összes Tico-val nagyon nagy szerencsénk volt!

Kissé hirtelen történt a klímaváltozás, alig 100 km-rel messzebb, a Tenorio nedvességtől párolgó esőerdejeiből egyenesen egy trópusi szárazerdőbe értünk. A színváltozás a legszembetűnőbb. Míg az előbbi helyeken minden fa sötét illetve élénk zöld színekben játszik, és virágok milliói pompáznak más élénk színekben, errefelé minden barnás-sárga árnyalatú, élettelennek tűnő és kopár. Itt már a harmadik hónapja nem esett eső, minden száraz, és a hőmérséklet a napon kb. 40 fok. Egy felhő sincs az égen, és mivel az egyenlítőhöz közel vagyunk, a nap délben majdnem a fejünk fölül tűz. A park bejáratánál közölték velünk a tényeket, hogy 7 km-rel arrébb van egy táborhely, meg egy menza szerű étterem a kutatóknak, mivel arrafelé laboratóriumok is vannak, ahol az erdővel kapcsolatos biológiai kutatásokat végezik, ott van ivóvíz is, azon kívül pedig onnan 13 km-re, ha az ember átkel a hegyen, ott a Csendes-óceán, szintén egy kempinggel, viszont ott nincs ivóvíz.

Ennek tudatában vágtunk neki az útnak. Az ember kb. a szaharában érzi magát, nagy hátizsákkal a 40 fokban, tűző napon, a legnagyobb szárazságban gyalogolva. Viszont az állatvilág nagyon mozgalmas errefelé. Ez a hőmérséklet kiváló a hüllők számára, így már az első percekben leguánokkal találkoztunk. Még soha nem láttam őket ilyen aktívnak. Olyan szélsebesen szaladtak, mintha kilőtték volna őket. Gyönyörűek, mindenféle mintázatban pompáznak, és nem kicsik! Volt, amelyik majdnem egy méteresre is megnőtt!

Az út második felénél egy arrajáró parkőr felvett minket, így megint a platón végeztük:). Így viszont még időben érkeztünk az étterembe, ahol legalább jutott ebéd nekünk is. Itt is tipikus, helyi specialitás várt, a jól megszokott isteni lime-mal készült limonádéval.

Fel kellett töltenünk a raktárainkat, mivel ma nekivágtunk a hosszabb útnak, hogy az éjszakát az óceán mellett töltsük. Nem volt könnyű, mert kajánk nem sok volt, 2 bagett és tonhal konzerv meg valami "nagyonfincsi" eszméletlenül sós, már-már a macskakajára hajazó löncshús konzerv!ÁÁÁ!

Vizet jócskán pakoltunk fel, 12 litert vittünk magunkkal.

Az út lefelemenetben telt majdnem végig. Közben lestük a különböző gyíkféléket, madarakat. Csendes volt minden, és néha szerencsére egy-egy nagyobb szélroham segített túlélni a rekkenő hőséget. Most elég jóljön az az 50 faktoros naptej. Az ember érzi, ahogy még így is égeti a bőrét a nap. Ennél már csak az a kellemesebb, hogy mindannyiunk lába szúnyogcsípés-mintás, aminek a por és izzadtság igazán jót tesz. Az itteni szúnyogok egyébként nagyon terroristák, alattomosan, orrvul támadnak, és eszméletlenül viszket a csípésük.

Hihetetlen, hogy ezen a vidék decemberben látott utoljára esőt. A föld néhol berepedezett a szárazságtól, és nem ritka, hogy a fák között óriási, több méteres kaktuszok nőttek. Csak elvétve található olyan hely, ahol a fák lombkoronái még zöldek, ezeken általában gyümölcsök is találhatók, igaz csonthéjasok, vagy olyanok, amik nagyon bírják a csapadék mentes időszakot. Ahogy lejjebb haladtunk, hirtelen megint mozgolódást véltünk felfedezni az erdő egyik pontjában. Fehérarcú csuklyás majmok családja majszolt csendesen a fákon. Először csak 3-at vettünk észre, aztán lassacskán vagy tíz feltűnt még. Láttak minket, szemeztünk is. Majd ügyet sem vetve az út egyik feléről, átugráltak a fák összehajló ágain át a másik oldalra. Lasssacskán pedig egyre beljebb haladva, eltűntek a szemünk elöl. Ez a látvány pótolhatatlan, hogy az ember a saját életterükben figyelheti meg őket. Néhol egy zöld, papagáj pár tűnt fel. Párban repültek, az egyik közben folyton méltatlankodott, mint valami zsémbes öregasszony a férjével. Aztán egy folyóhoz értünk, azaz csak a medréhez, ami porzott a szárazságtól. Elképzeltem, ahogy a víz hömpölyög benne, mikor eljön az eső végre. Milyen lehet ez a táj akkor? Az első, kincset érő cseppeket a föld magába szívja, lassacskán feltölti magát, új életre kel, aztán a hónapok alatt pedig egy óriácsi mocsárrá változik ez a terület, rákok hada, krokodilok, kétéltűek lakják be újra a vidéket. Néhol óriási kiszáradt rákpáncélokra találtunk, ők nem tudtak már elmenekülni a hőség elől. Nem sokára pedig egy olyan helyre értünk, ahol az egész, sík, valaha mocsaras terület, most egy nagy kiszáradt, berepedezett talajú, kietlen puszta. Ez volt a Carbonal út (sendero Carbonal). Itt-ott szintén elejtett rákollók, apró állatok csontjai fellelhetőek. Halott az egész vidék. Olyan csend ül rajta, amitől az embert itt kirázza a hideg. Csak néhány ragadozó madár kőröz az égben, várva az újabb zsákmányra.

Már nem sok volt vissza, éreztük az óceán felől érkező szellőt, még egy sűrűbben benőtt, kicsit zöldebb erdőn áthaladtunk, majd végre, szomjazva, lihegve elértük a tábort. Itt egy pár costa ricai család tanyázott. Az óceántól idehordott homokba leraktuk a sátrunkat, közvetlenül a part mellett húzódó bokrok közelében. Már itt gyanús volt az a mennydörgés szerű hang, ami a parthoz közelítve egyre erősödött. Néha majdnem frászt is kaptam. Aztán a bokrok közötti ösvényen áthaladva megláttuk a Csendes-óceánt és a Playa Naranjo, narancsfa partot. Ez megint valami olyan élmény volt, amire nehéz szavakat találni. Előttünk a nyílt óceán, óriási hullámokkal, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Hangjuk félelmetes, ahogy a 7 kilométer hosszú part mentén érkezve átcsapnak, többszáz méter hosszan. A part egésze belátható, és kissé becsapós is, mert egy tekintélyes méretű szikla, ami akkor olyan közelinek látszott, majd egy óra járásnyira volt tőlünk. Nem sokat teketóriáztunk, miután lencsevégre kaptuk a tájat, amivel egyszerűen nem lehet betelni, az óceánba vetettük magunkat. Már előre figyelmeztettek minket, hogy óvatosan ugráljunk a hullámokban, és ha az ún. "rip current" (egy olyan áramlat , ami egymás mellett haladva jön a part felé, majd a hullámok átcsapva összeérnek, és mint egy porszívó, beszívják azt aki, vagy ami útjukba kerül) elragad, ne próbáljunk meg ellene küzdeni, lelki nyugalmunkat megőrizve a partra merőlegesen kell úszni, míg az ember nyugodtabb vizekre ér, ahonnan elérheti a szárazföldet. Azért nem engedtük, hogy besodorjon az áramlat, így olyan részeken ugráltunk, ahol leért a lábunk. Amúgy az ereje tényleg hihetetlen, ha az ember csak áll, akkor érzi, hogy szippant be egy keletkező hullám. Félelmetesek a tölcsérek, amibe oldalól bele is lehet látni. Ha az ember csak nézi a vizet, azt látja, hogy emelkedik a távolban a felszíne, míg egy hullámhegyet el nem ér, amiből tölcsért alkotva átfordul, magaalá temetve mindent. Olyan erővel csapódik az embernek, hogy ha valakit nem jó helyen talál el, és pl. tarkón vágja, annak nem sok reménye marad.A múltkori vizes élményem után, főleg elővigyázatos voltam. Aggodalmamat már csak a cunami előrejelzés fokozta. Igaz, itt egy árva szót nem ejtettek erről, de azért én már előre kinéztem egy fát, hogy melyikre szaladjak fel, ha jön az ár. Viccen kívül, esélyem sem lett volna. Az ösvény bejáratánál egyébként állt egy tábla: "Vigyázat!300 méterrel arrébb a lagúnát krokodilok lakják!". Itt egyébként él tengeri krokodil, a legnagyobb fajta, és előszeretettel lovagolják meg ezeket az óceaáni áramlatokat. Azért örültem, hogy sikerült megint egy ilyen jó, biztonságos helyet találni:)!

A naplemente előtt azét elsétáltunk a krokodilos lagunához. Én azért felkészültem a futásra. Martin közel merészkedett a vízhez, és benézett egy bokor mögé is, ahonnan belátott egy mocsras területre. Ott pedig volt egy krokodil fészek. Gondoltuk, jobb, ha nem merészkedünk közelebb. Azért be kell ismernem, nagyon vonzó, ez az izgalom. Akármennyire is fél az ember, a kíváncsiság nagy úr!

A parton mászkálva rengeteg szép állattal találkoztunk, pl. egy olyan rákkal, amelyik lyukakat ás, és ha megijesztik kiszalad. Eszméletlen sebességgel tud száguldani, és ha egy lábnyomba ér, teljesen összezavarodik. Azt hiszi, hogy az már a lyuk, és a nyom mélyedésében kétségbeesetten fel-alá futkos.

Gyönyörű csigákat találtunk egy területen, majd a kezembe véve láttam, hogy valaki már bitrolja. Remeterákok. Eszméletlen viccesek, ahogy futkároznak az apró csigaházak a homokban. Néhányat filmre is vettünk, ahogy előbújnak a házból, és meglepetten néznek a gülü szemeikkel. Nagyon viccesek:)!

A naplemente ott ért minket, a parton. Néztük ahogy az izzó gömb, lefelé mászik a horizont mögé, mindig más színnel színezi meg az óceánt, az eget és a partot, majd alábukik és mély lila színnel önti el a tájat. Kevés olyan hely van a világon, ahol az ember ennyire egyedül lehet. Nem volt más rajtunk kívül. Csak a vadon, a part és az óceán. Napokig tudtam volna hallgatni ezt a hullámzást, ami néha igencsak ijesztő volt. De ez az erő, azzal együtt, hogy félelmetes, mégis őrületes!Most is beleborzongok!

Estefelé, miután agyoncsípettük magunkat valami lényekkel, megvacsoráztun, 15 másodperc alatt, megtanultunk szteppelni, mert ezek a láthatatlan méretű állatok elkezdtek lakmározni belőlünk. A vacsora kifejezés talán túlzás, mindenkinek jutott egy negyed bagett:), gondolni kellett a másnapra is :D, szóval ma nem igazán dőzsöltünk.

Este 9 felé kiültünk a partra. Vártunk. Mégpedig tengeri teknősökre. Éjszaka kijönek az óceánból és fészket raknak. Rendkívüli élmény látni őket. De nem jöttek. Csak vártunk, feküdtünk mindhárman a homokban, hallgattuk a mennydörgésszerű hullámokat, és néztük a milliónyi csillagot az égen. Ez az egyik csoda amit egy tengerpart nyújthat, az a végtelen égbolt, ami beborítja az embert. Mivel itt nincs semmilyen közvilágítás, olyan fényesen tündököl az égen a rengeteg apró pont, hogy szinte megvakítja az embert. Furcsa is volt, hogy alig találtam ismerős csillagképet. Minden valahogy "eltolódott". Egy újabb érzés, amire nincsenek szavak. Csak az a kép, ahogy a hold fénye bevilágítja a partot. Az egész olyan kísérteties...de még így is messze ellátni, az óriási, magányos szikláig. Áll ott egyedül, magabiztosan, és figyel.
Még mielőtt elmentem aludni, egy pár mosómedvével találkoztam. Érdeklődve szimatoltak a sátor körül. Nagyon aranyosak, mikor meglepődnek, csak néznek a nagy, kikerekedett szemeikkel.

Már éjfél körül volt, mikor Martin is betévedt a sátorba. Elgyalogolt a part végéig, és tanúja lehetett a csodának, ahogy ezek a páncélos hátúak, kijönnek az óceánból, és előkészítik a fészküket. Nagy gonddal művelik, majd egy méter mélyre ásnak, hogy a 25-30 tojásnak biztosnágos rejtekhelyet nyújtsanak. Miután betemették a lyukat, testükkel döngölik a homokot, majd laza mozdulatokkal homokkal hintik be, hogy eltűntessék az árulkodó jeleket. Végül álca fészkeket is gyártanak, a ragadozók megtévesztése érdekében. Sajnálom, hogy ezt nem láttam a saját szememmel, de akkor a fáradtság nagyon úrrá lett rajtam.

Éjjel néha óriási szélrohamok jöttek, ilyenkor az összes fa egyszerre suhog, az óceán pedig még hangosabb hullámokat csapkod a partnak. Félelmetes, de egyszerűen kihagyhatatlan élmény!!!!