Az óceán felől érkező áramlatok időről időre felborzolták a fák lombjait, így éjjelente többször arra ébredtünk, hogy óriási szélroham tépázza a sátrunkat. Ez a hang, így cunami riadó idején elég ijesztő, nem beszélve a hangos hullámverésről, ami tőlünk alig 40-50 méterről jött..
Reggel most sem kellett ébresztő, a felkelő nappal a hőmérséklet is emelkedett, így jobbnak láttuk kimászni a levegőre, habár a sátor tetejét leszedtük éjjelre, hogy járjon a levegő a szúnyoghálón keresztül.
Megreggeliztük a fejenként egy, egész müzliszeletet, majd a part mentén a teknősök éjszakai tettének helyszínére igyekeztünk. Gyönyörű a part, ahogy az első napsugarak bejárják, most más szögből érkeztek a fények, így a víznek is más színe volt, nagyon mély kék. A teknős nyomok után, a partra érkező fodros hullámokban gyalogoltunk végig a part mentén, majdnem elértük a magányos sziklát, de gondolnunk kellett a nap hátralevő részére, arra, hogy élelmiszer és víz raktáraink elég korlátozottak. A táborhelytől egy 8 km-es útvonalat jártunk be, ma az egész Carbonal utat. Ez a parttól nem messze húzódik, szerencsére nagyrészt olyan helyeken, ahol sűrűbb az erdő, így a hőmérséklet is elviselhetőbb. Szarvasokkal találkoztunk utunk során, meg újabb különleges növényekkel. Végül pedig vizet találtunk, valószínűleg azt a helyet, ahol a krokodilok száraz évszak idején tanyáznak. Éppen ideális lett volna számukra, de hál istennek, nem bukkantak elő hirtelen a vízből. Ez a hely egyébként összeköttetésben van a lagúnával, a krokodilok pedig valahol mélyebben az erdőben húzták meg magukat. A kiszáradt, kiszikkadt puszta, ahol már tegnap is jártunk, az pedig egy nagyon fontos pontja ennek a vidéknek. Az esős évszakban a krokodilok ezeken a területeken laknak, sőt, rengeteg madárnak is otthont ad ez a vidék.
Még dél sem volt, mikor újra a partra értünk, már nem bírtunk magunkkal, újból belevetettük magunkat az óceánba. Ma, mintha még nagyobb hullámok érték volna el a partot. Majdnem két órán keresztül élveztük, ahogya víz csapkod minket, közben pedig a nap már éppen a fejünk fölött járt. Utólag kiderült, hogy az 50 faktoros naptej elég jó szolgálatot tett, viszont valami merénylet következtében egyikünk hátán sem maradt védelem, így este enyhe rák típusú színben játszottunk. A két óra sós vízben ugrálás, meg a reggel 8 km-es túra kissé kimerített minket, és mivel vizünk alig maradt, gondoltuk jobb, ha minél előbb útnak indulunk. Számítottunk arra, hogy a visszafelé vezető út nem lesz gyaloggalopp, de bíztunk az erőnlétünkben és szívósságunkban. Szívem szerint még egy éjszakát itt töltöttem volna, egyszerűen nem lehetett betelni ezzel a tájjal. Jó volt látni, érezni a helyet, egyedül lenni vele, látni, ahogy emberi beavatkozás nélkül éli életét. Jó, hogy ez a hely nem könnyen elérhető, így csak az jön ide, aki tényleg tiszteletben tudja tartani. Esős évszakban autóval egyáltalán nem járhatóak az utak, most is ritkán jár errefelé jármű, mivel az ide vezető földes út rendkívül rossz állapotban van, mondhatnám, hogy életveszélyes, csak az amúgyis adrenalinfüggő szörfösök vetődnek erre.
Miután felpakoltunk, és felkészültünk az előttünk álló hegy megmászásának 40 fokban, konstatáltuk, hogy összesen 2 liter vizünk van, amit okosan kell beosztanunk. Gondoltuk nem jó ötlet most megenni a sós kekszet és a sós löncshúst, azok után, hogy a fürdéskor is már épp kellő mennyiségű sós vizet nyeltünk. Így inkább korgó gyomorral vágtunk neki az útnak, vizes törölközővel a nyakunkban. Ilyen forróságban és körülmények között az ember próbál minden energiával takarékoskodni, így már a túra kezdetén mély némaságba burkolóztunk. Eleinte még nem is volt olyan szörnyű az út, mivel fákkal sűrűn benőtt erdőn haladtunk át, azonban az út egyszer csak hirtelen el kezdett emelkedni, és az árnyékot adó fák is egyre ritkultak. Az egyik fa mélyedésében hirtelen valami élénk színű állatot találtunk. Egy rák volt, halloween rák, piros, sárga és lila színben pompázott. Szegény, ilyen szárazságban, örül, ha valahol meghúzhatja magát, habár ezeknek elég jó folyadék tartalékolási képességeik vannak.
A száraz, kórókkal övezett út csak emelkedett, nyomunk pedig porzott lépteinktől, néha kabócák hada kezdett hirtelen egyre hangosodó lármázásba. Minden lépésnél az ember megpróbál új erőt gyűjteni a következőhöz. Lestem az órámat, hogy mikor ihatunk legközelebb. Még 25 perc, aztán megbukott a tervem, miután egy újabb emelkedő tetejére értünk, ahol mindhárman egyszerre dobtuk le magunkat az avarba egy árnyékot nyújtó fa mellé. Ritkán érez az ember ilyen szintű kimerültséget, amikor már az izzadás is megáll. Azt gondoltam a fiúk majd minden baj nélkül küzdik le a hegymenetet, de pont ugyanúgy voltak kitikkadva, mint én. Pár perc ejtőzés után, újra nekivágtunk. Jó, ha az ember néha kipróbálhatja, mennyit bír. Tudtam, hogy képes leszek leküzdeni a szomjúságot és a fárdatságot. Bevallom, volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy szétrobban a fejem a forróságtól, amikor az ember szája már porzik a vízhiánytól. Áldom az ötletem, hogy vizestörölközővel induljunk el, ez még most is segített, hűsítette a nyakamat és tarkómat. Mikor kicsit egyenesebb útszakaszra értünk, azért megosztottuk a túléléshez szükséges víznyerési ötleteinket. Tényleg van az a pont, ahol az ember képes lenne bármit meginni. Jó erőpróba volt, örülök, hogy volt ilyen is. Szeretem kipróbálni, hol vannak a határaim. Jó megtapasztalni, hogy igazából eszméletlen sokat el lehet viselni. Mindent az agy irányít, ha higgadtak maradunk, és legyőzzük a fizikai fájdalmakat, szükségleteket, egyszerre minden könnyebbé válik. Az út vége szerencsére, annak ellenére, hogy még mindig a tűző napon baktattunk, legalább emelkedőkben szegényebb volt. Ekkorra az ember átesik a holtponton, és végül azt éreztem, hogy tudnék még bőven menni. Azért a vízpótlásról gondoskodnunk kellett, mert a dehidratáció ezen a hőmérsékleten és fizikai megerőltetések mellett veszélyes is lehet. Szerencsénkre a kutatóknak fenntartott menza nyitva volt. Egyszerre ugrottunk neki a vizes csapnak. Azért hirtelen nem szabad ilyenkor sem magunkba dönteni több litert, de azért így is sikerült másfél óra alatt majdnem kát liter folyadékot abszorbeálnunk. Még várnunk kellett 2 órát a vacsoráig. Ledöglöttünk egy kinti padra, az árnyékban. Martin már akkor gyanús volt. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy éjjelt átivott és táncolt volna:), aztán a vacsora érkeztével csak rosszabbodott az állapota. Napszúrást kapott. Valamilyen beazonosítatlan összetételű, isteni gyümölcslével tápláltuk, meg görögdinnyével, amit a menzán lehetett bármilyen mennyiségben fogyasztani. Az este megint hamar ránk köszöntött. Volt egy olyan tervünk, hogy még ma továbbállunk, de mivel csapatunk egyik tagja kissé ramaty állapotban volt, és a napégés első jelei már rajtunk is jelentkeztek (konkrétan tűzelt a hátunk, és a meleg ellenére is már rázott a hideg), így jobbnak láttuk maradni. A sátrat, akárhogy is próbáltuk, még véletlenül sem sikerült úgy elhelyezni, hogy ne úgy érezzem, hogy egy fakír szöges ágyán fekszem. Nem volt elég a rákvörös hátam, az élményhez még kellett az a 8 darab 5 centis kő, ami feledhetetlenné tette az alvást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése