Costa Rica: indulás-érkezés

 Miután már tele volt a hócipőnk, konkrétan, a kanadai téllel, gondoltuk kedves útitársaimmal, hogy melegebb éghajlatra vonulunk. Csodák csodájára hamar találtunk is egy nagyon kedvező repjegyet Costa Ricára. Nem sokat teketóriáztunk, azonnal lefoglaltuk és onnantól fogva izgatottan vártuk az utazás eljövetelét. Indiai kalandjaimból szerzett tapasztalatokkal vágtunk neki először is a gyógyszertárnak, hogy lehetőleg minden estere felkészüljünk. Az elsősegély dobozban főleg a hasmenés kezelésére szolgáló szerek illetve láz és fájdalom csillapítók sorakoztak, egy rakat sebtapasz, fertőtlenítő és szúnyogriasztó társaságában. A szúnyogriasztó vásárlásakor egy vicces fazon odabökte nekünk, hogy "vigyázzunk, mert ezt ő ismeri, és ez a jegesmedvéket előcsalogatja". Mondtam neki, hogy oda, ahova én megyek, ott a jegesmedve csak mélyhűtőben élne meg.

Utunk éppen valahol Honduras és Nicaragua felett

Felpakoltunk még egy 50 faktoros naptejet, pár müzliszeletet éhenhalás ellen, és már útra készen is voltunk. A fiúknak nincs oltásuk Hepatitis A ellen, sőt tetannus ellen is régen kaptak, szóval rájuk különösen érvényes, hogy azért nem árt elővigyázatosnak lenniük. Nekem vannak ilyen oltásaim, szerencsére. Malária az nem fenyeget ott, ahol leszünk, egyébként is 1500 m felett nem él a maláriát terjesztő szúnyog. Most már csak a Dengue-lázon kell aggódnunk meg pár érdekes parazitán, de azok alapján amiket olvastunk, szinte mindenki túlélte ezeket. 

Az indulás előtti éjjelt Martin (Wocásek) kollégájánál töltöttük Bramptonban, innen vittek ki minket Torontoba a reptérre. Elég húzós mínuszok voltak induláskor, el sem hittem, hogy alig pár óra múlva a trópusi hőségben fog szakadni rólunk a víz. Torontóból Montrealba repült a gép, ahol egy szívderítő hóvihar fogadott minket. Az orrunk hegyéig sem láttunk.

 Szinte már furcsaság számba ment, hogy mindenhova zökkenőmentesen odaértünk, mindhármunknak megvolt a repjegye, sőt, még az útlevele is! Ezúttal Lukasnak (Kofi) sem kellett sürgősségi vízumhoz folyamodnia, és három nagykövet segítségével átjutnia egy másik országba. 

A Nicaragua-tó felett repülve.  A gép szárnyai alatt a vulkánból gomolygó felhő is látható.

Montrealból az Air CAnada jóvoltából 5és fél óra alatt értük el Costa Ricát, ahol a Libéria nevű városban landoltunk. Útközben Amerika keleti partja mentén repültünk, át Floridán. Ezúttal madártávlatból is megtekinthettük a híres partszakaszokat, átrepültünk Everglades és a Florida szigetek, (keyes) felett, amiket decemberben közelebbről is felderítettünk. Kuba vonalait is láttuk, majd Honduras és Nicaragua felett szálltunk, csodálatos panorámával a Nicaragua-tóra, amin két működő vulkán is emelkedik meredeken az ég felé. Az egyikből még a magasba lövellő gőzfelhőt is láttuk. Egyszerűen olyan ez a látvány, amit az ember nem győz magában elraktározni. A nicaraguai őserdőkkel borított, dimbes-dombos táj után, a Csendes-ócán felé repültünk, ahonnan egy kanyarral visszatértünk a szárazföld fölé, egyenesen a costa ricai száraz erdők fölé. Minden aranyló színben pompázott. Mintha egy óriási, élethű térképet néztem volna. Ahogy  Randnóti mondta: " Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj...". Libériai idő szerint délután fél 5-kor landoltunk. Már maga a kifutó pálya viccesnek hatott, egyszer csak, a semmiből, illetve  a szavannai tájból egy hosszú betoncsík nőtt ki, majd feltűnt a reptér terminálja, ami leginkább egy nagy pajtához hasonlított. Az egész nyitott volt, érthető módon, hiszen örülnek, ha jár egy kicsit a levegő a fullasztó hőségben. Mint Indiába érkezve, most is volt "hajszárító" effektus, amikor az ember azt hiszi, hogy valami nagy géppel meleget fújnak rá, aztán pedig kiderül, hogy ott az A hőmérséklet. Szerencsére a határon minden gond nélkül megadták a tartózkodáshoz szükséges pecsétet, így indulhatott az igazi kaland. 

A reptér termináljában egyébként már ízelítőt kaptunk az állatvilágból. rengeteg madár, különböző éles hangon csiripelt, fütyült, Sőt valamennyi körülük hangokat is utánzott. Például a csomagszállító szalag nyikorgását, amitől majdnem sokkot kaptunk, mert amint felhangzott, a szárnyasok előszeretettel utánozták, amitől nem győzték az emberek kapkodni a fejüket. 
A terminál előtt már várt a lefoglalt taxisunk, Gustavo, akivel nekivágtunk a costa ricai "autópályának", hogy Monteverde-be érjünk még aznap este.

Nagyon kedves volt, nekem külön örült, mivel az anyukáját is Ceciliának hívják. Itt egyébként ez a név elég gyakori, sőt aminek külön örültem, létezik egy Santa Cecilia nevű városka is :). 

Az extrém vezetési stílusról vannak fogalmaim, túléltem Indiát, Nepált, de itt ehhez a káoszhoz még hozzájön a latinos temperamentum is. 

A beszélgetés érdekes volt, Gustavo pont annyira beszélt angolul, mint én spanyolul, de egész jól megértettük egymást, rájöttem, hogy én elég sokat megértek, csak a beszéd esik nehezemre, még. A fiúk csodálkoztak is rajtam, főleg azon, hogy amikor mondtam valamit, és azt még meg is értették a helyiek. 

Szerencsére hamar besötétedett, így nem kellett végignéznem, hogy milyen szakadékok mellet haladunk el. Costa Rica a világ második legveszélyesebb helye autóbalesetek szempontjából. Kíváncsi vagyok, melyik az első. Csak nem India???

Akkor kaptam majdnem frászt, mikor Lukas kérdezett valamit (ő elöl ült), Gustavo pedig áthajolva rajta a kesztyűtartóban kezdett kotorászni, közben ügyet sem vetve a vezetésre. Gondoltam, jobb, ha nem kérdezek többet én sem, nehogy nekem hátrafordulva magyarázzon és mutogasson a térképen.

A costa rica, még a magyarországi, tavaszi kátyúszaporulatnál is több kátyúval rendelkezik, így a tömés majd' kiugrott a fogunkból mire átküzdöttük magunkat hegyen-völgyön. Itt sem ismerik az egyenes út fogalmát, ha az ember nem felfele megy, akkor lefele. Néhol 5 km/ órás sebességgel bírtunk repeszteni. 

A fáradalmakat kipihenve egy éttermet útba ejtettünk, ahol az első costa ricai finomságot magunkba tömtük. Valami tésztás étel hússal, és igazi, friss mangólé! 

A sátortól a ház

La Colina lodge, első szállásunk

Este 9 körül értük el a La Colina nevű kempinget, ahol Nancy, egy amerikai nő volt a hely tulajdonosa. Nagyon laza volt, mondta, hogy bárhol lerakhatjuk a sátrat. Nem okozott nagy gondot, rajtunk kívül senki sem volt. Csak a tág csillagos ég, és az előttünk elterülő köd-erdő. A mögöttünk lévő dzsungelből különböző madarak hangjai szűrődtek ki, éles fütyülésük belehasított az éjszakába. Kabócák hada zizegett hangosan. Így nyomott el az álom, a dzsungel mellett.

Bienvenidos a Costa Rica!

Az pajta szerű terminál