Ciller on the way: Tenorio, avagy út az Édenkertbe

Valahogy itt Costa Ricában az ember sajnálja alvásra pocsékolni az időt, és annak ellenére, hogy hajnalig duhajkodtunk, mégis 5.30-kor már kidobott az ágy magából. Ma éjjel kivételesen nem sátorban aludtunk, mert csak 2 dollár különbség volt a kemping és a szoba között. Hamar útnak is indultunk, még alig pár ember járt csak az utcákon. A buszmegállóban fogyasztottuk el az egyedülálló konzervállatból és szeletelt, szivacs állagú kenyérből álló fenséges reggelinket. Ennek egyedül a helyi kutyanépség örült, szájukat nyalogatva ültek körbe minket. Ma kivételesen csak 20 perccel jött később a busz a vártnál. Számításainkkal ellentétben ráadásul hamarabb is értünk Upalába, mivel arrafelé az utak elég jók, hepe-hupa, emelkedők, és kanyarok szempontjából is. Itt azonnal egy másik buszra szálltunk, amivel fél óra alatt Bijagua-ba értünk. A falu teljesen turista menetes volt. A Tenorio Nemzeti Park bejáratát útközben már a busszal elhagytuk, így kellett keresnünk valakit, aki vissza tud szállítani minket arrafelé, vagy legalább tanácsot adni, hol lehet egyáltalán sátorozni. Maga a park, az úttól 12 km-re kezdődik, ahova embertelen utak vezetnek. Egy helyi internet cafféban egy nagyon kedves "Tica" (costa rica-i nő) segített, még a férjét is ugrasztotta, hogy taxist szerezzen nekünk. Közben majdnem odaégette az ebédet, amit épp főzött. Nem sok időbe telt már jött is a taxis. A fiúk felpattantak a platóra, a fickó meg is lepődött, azt hitte, majd én beülök legalább mellé, de ki nem hagytam volna a platós utazást. Vigyorgott is rendesen rajtam. Imádom ezeket a göröngyös utakat, a hegyeket, kanyarokat, én indiában is szerettem az őrült tuk-tukosokat, valahogy itt nincs olyan félelemérzetem, mint otthon. A nő egy ismerőséhez vitt minket a sofőr. A táj lenyűgöző volt, amin keresztül haladtunk, sehol egyetlen emberfiát nem lehetett látni, néhol egy-egy kis faház felbukkant, farmokkal. Csak a fejünk felett kőröző ragadozó madarak, keselyűk és a hihetetlen sokszínű természet. Gyerek koromban a Jurassic Parkot olvasva teljesen bámulatba ejtett Costa Rica, olyan helynek gondoltam, ahova soha nem fogok eljutni, most pedig a platón ülve ott zötykölődtem az isten háta mögötti utakon, mögöttünk a felvert por szállt, mellettünk pedig őserdőkkel borított hegyek, dombok...

Majd egy óra volt mire Posada la Amistad-ot elértük. Ezt a helyet egy család üzemelteti, még csak nem régen vágtak bele a dologba. Soccoro, egy apró termetű, vékonyka, szemüveges, rekedtes hangú nő várt minket. Nagy lelkesedéssel fogadott, azonnal körbe vezetett a kertben és megmutatta hova rakhatjuk le a sátrat. Mi csak döbbenten néztünk. A kertjében ezernyi színes virág pompázott, a házuk mellett, aminek volt egy nyílt terasza, egy másik fa épület állt, kicsi szobákkal, oda is bekukkanthattunk, aztán pedig a rengeteg növény mögött egyszer csak megláttuk azt, amiről azt hittük, hogy csak a képzeletben létezik. Azt hiszem Ádám és Éva nem tudta, miről mond le...

Én viszont megtaláltam, egy olyan helyet a földön, ahol az ember tökéletesnek érez mindent. A kertet dombok vették körül, mindenhol élénken világított a friss, zöld fű, a mezőkön pedig itt ott pálmafák, illetve más fák törtek a magasba, virágokkal, levelektől zsongó ágakkal. Volt egy különleges fa is ott. Az ember majd kitörte a nyakát, ha a törzse mellől próbált a lomkoronájáig felnézni. Egy 30 méteres lián lógott róla, aminek a végére egy kis deszka volt kötve, hogy hintázni lehessen. Több mint 10 métert kilengett. Azon ülve hintáztam majd egy órán át, csak élveztem, ahogy suhanok a levegőben, néztem ezt az édenkertet körülöttem, hallgattam, ahogy a különböző madarak éles füttye, és éneke átjárja a tájat, még élet telibbé teszi, közben pedig azt éreztem, hogy a boldogság megint értem jött és elragadott. A boldogság egyébként mindig a közelünkben van valahol, csak meg kell keresni, és ráismerni. Most elég könnyű volt :D!

Miután mindhárman elmerültünk ebben a földöntúli tájban és érzésben, gyomrunk korgása figyelmeztetett, hogy térjünk vissza a földi életbe. Még jó, hogy Soccoro gondoskodott táplálásunkról. Pár perc múlva már a frissen elkészített costa ricai étel gőzölgött a tányérunkon. A tipikus ételük a következőből áll: rizs, főtt fekete bab, saláta, paradicsom, valamilyen érdekes savanykás fűszerrel megszórva, (aminek Lukas szerint mosogatószer íze van, szerintem meg inkább különleges), sült banán, csirke vagy marha, (szinte majdnem magyaros módon pörköltnek elkészítve), vagy hal sütve, apró kockákra vágott főtt krumpli és csapati szerű kerek, tészta féle. Ezt eszik szinte éjjel-nappal. Nekem nagyon ízlett! Ami meg különösen jól esett, a lime-ból készült limonádé jéggel, ebből literszámra tudnék naponta inni.

Már ebéd előtt megismerkedtünk Soccoro fiáva, Elíasszal, aki szintén turista vezető. Olyan 20 éves lehet, nagyon kedves, jól nevelt srác. Jókat beszélgettünk vele. Ebéd után fel is kerekedtünk kíséretében, hogy végre eljussunk a híres-neves Rio Celeste nevű folyóhoz, amiről az a legenda járja, hogy Isten ennek a folyónak a vizébe mártotta ecsetjét, hogy az eget kékre színezze.

A dzsungelen át, igazi esőerdőn keresztül jutottunk el egyre meredekebben mászva lefelé a folyóhoz. A legenda igaz lehet. A folyó vize türkiz kék, mint valami álom. Óriási kövek között rohan a víz, sebesen, és milliónyi csillag táncol benne a fák levelei között bekúszó napsugaraktól. Nem kellett sok, már fürdésre készen álltunk. Egy szikláról kellett leereszkedni a vízbe, itt nem volt áramlat, és a víz is mélyebb volt, pár méterrel arrébb látni lehetett és érezni az áramlat erejét, ha az ember átugrott felett, vagy pár karcsapással átúszott rajta, az áramlat újra csendesebb volt és óriási köveken lehetett pihenni. nem győztünk betelni ezzel az érzéssel, hogy nyakig merülünk ebben a csodában, hallgattuk ahogy csobog a víz, és élveztük ahogy a nap simogat. Aztán egyszer csak valami megváltozott. Ahogy a kövek mentén próbáltam evickélni, egyszer csak elragadott a sodrás. Az utolsó kő egy elég termetes darab volt, szinte teljesen sima, a víz alatti részei pedig nyálkásak, kapaszkodásra esélyem sem volt, levitt a víz és csak sodort magával. Minden erőmmel próbáltam megragadni valami biztos pontot, de minden kicsúszott a kezeimből, a fiúk csak döbbenten nézték, nem tudtak segíteni, annyira hirtelen történt. Közben éreztem ahogy a köveken pattogok, a sok adrenalintól az ember ilyenkor azonban nem érez fájdalmat. Aztán végül sikerült, megfogtam a kezemmel egy kiálló kő száraz felületét és lábfejemmel egy követ a víz alatt, azaz inkább beékeltem a lábam a kövek közé, akármennyire is fájt. Nagyon erősen kellett magamat tartani, ott keskeny volt az "átjáró", így a víz is sebesebben folyt. Ekkor már remegtem, tudtam, hogy nem szabad elengednem. Utólag visszatekintve, 20 méter után lett volna esélyem egy kidőlt fába belekapaszkodni, de az ember ha nem ismer egy folyamot, ilyen eszébe sem jut. Kép nem készült az akcióról, utána kérdeztem, hogy megismételjem-e...:D. Elías nem jött be velünk fürdeni, a szikláról ülve nézett minket. Kérdeztük, miért nem jön velünk. Azt mondta, gyerek korában volt egy nagyon rossz élménye, azóta sem tanult meg úszni. Most ezek után, szerintem már nem is fog!:D

Azért az ijedelmemet, hogy levezessem, visszamentem a vízbe, és a csendesebb részein áztattam magam. Gyönyörű volt minden, főleg így, hogy én is megmaradtam egyben.

Nem sokára azonban tovább álltunk. Visszamásztunk az erdőn keresztül a szállásig, és onnan Elías eligazított minket, hogy merre felé mehetünk még nézelődni. Nem laknak nagyon rossz helyen:

-Ha innen felmásztok arra a dombra, látni fogjátok a Nicaragua-tavat, ha a másik dombra másztok az Arenal vulkánt látjátok, ha pedig jobbra mentek, onnan a Tenorio vulkánra lesz tökéletes kilátásotok.!

Mondom én, hogy ez a paradicsom!A délután további részében bejártuk ezeket a dombokat, útközben érdekes állatokkal találkoztunk. Például egy édesvízi rákkal, aki nagyon zord arccal, és ollójait csattogtatva akart minket elijeszteni. Nem sikerült, egy fotó erejéig azért álltuk a harcot vele szemben.

Ezután pedig egy kígyóba botlottam, konkrétan, majdnem ráléptem. Szegényt valaki agyonütötte, pedig nem is volt nagy, viszont annál mérgesebb, megnéztük a száját, szép visszahajló, tűszerű méregfoga volt.

Este mindenképpen látni akartuk a hegyek között lemenő napot. Három nem kis energiát igénylő dombra is felmásztunk, de sajnos mindegyik mögött volt még egy domb, amitől nem igazán lehetett látni a napot. Már sötét volt, mire a sűrű aljnövényzettel benőtt területről leereszkedtünk, Elíasék kertjén át, ahol néhány csodálkozó tehén várt minket. Izgatottságukban még a rágást is abbahagyták. Útközben óriási, Szentjános bogarak világítottak mindenütt. Nem csak zöld fénnyel, volt aminek narancssárga "izzója"volt.

Soccoro már várt minket a szokásos costa ricai specialitással. Frissen facsart ananászlé, és még sütemény került az asztalra.

Ezután a kertben ücsörögve hallgattuk az éjszakai tücsök zenét, a közelben lévő tóban pedig békák koncerteztek, néha elhalkultak, majd valami vezényszóra újra rázendítettek. Hangjuk visszhangzott a dimbes-dombos tájban. A hold már növekvőben volt ugyan, de még mindig csak egy kövér kifliként nézett le ránk a pálmafák levelei között. Sejtelmes, ezüst fényt szórt az egész tájra. Ránk ült a csend, a "belső" csend. Az apró "lámpások" pedig tucatjával keringőztek körülöttünk éjszakai táncot járva.

Hát mi ez, ha nem a paradicsom?????