Ciller on the way: Visszatérés Libériába: Viszlát Costa Rica! (Első felvonás)

Reggel, miután az egyik, tőlünk nem messze tanyázó család elhagyta a táborhelyet, fehér arcú csuklyás majmok szállták meg a parkot. Szinte észrevétlenül érkeztek, a fák ágain át az erdő rengetegéből. Maradékok után vadásztak, de sikertelenül, mivel szerencsére itt mindenki ügyel arra, hogy ne maradjon elszórt szemét. Több, mint tíz majom ugrabugrált fel-alá az ágakon, közben néha megálltak, megtetvészték egymást, vagy csak kergetőztek kicsit. Aztán nyomukban két bőr kamáslival felszerelt nő jött. Kutatók, akik a majmok táplálkozási szokásait figyelik. Nem örülnek, mikor az állatok idetévednek, mert az itt talált eledel elfogyasztása befolyásolja a kutatási eredményeket. A majmócák nem nagyon izgatták magukat, egész közel merészkedtek. Majd egy órán át figyeltük őket.

Még egy 8 km-es túra várt ránk, hogy elérjük a főutat, ahonnan valamilyen járművel Libériába kell mennünk, mivel délután sajnos el kell hagynunk ezt a földi paradicsomot.

Elég hamar magunk mögött hagytuk a nemzeti parkot. Az úton még egy teknősbékával találkoztunk, majd ahogy egyre kijjebb értünk a szárazerdőből, hegyek vonulatai tűntek fel a távolban. Viszonylag hamar le tudtunk inteni egy buszt, így nem sokkal később már a libériai városközpont buszpályaudvarán voltunk. Fura volt hirtelen ennyi ember között lenni megint. Valami véletlen folytán sikerült hamar egy éttermet is találni, ahol az utolsó igazi costa ricai ínyencséget elfogyaszthattuk. Hihetetlen, de volt tejberizsük, amit pusztán kedvességből hozott nekünk a felszolgáló Tica. Nagyon tetszettünk neki, bár gondolom leginkább a fiúk :), odaült mellénk, segített választani. Szeretem ezt a kedvességet, hogy mindig mosolyognak, még nyelvi nehézségek árán is megpróbálnak segíteni. Sokkal közelebb áll hozzám ez a temperamentum, mint a közönyös, vagy éppen zárkózott, mufurc népeké. Ja, egyébként a hölgy főnöke is éppen ott volt, valami papírmunkát végzett, közben pedig kigúvadt szemekkel bámult valami dél-amerikai szappanoperát :D.

Nem tettünk le a tervünkről, hogy mielőtt elhagyjuk Costa Rica földjét, még egy görögdinnyét elfogyasztunk. A közeli piacon kicsit, az eredeti áron felül sikerült is vennünk egy mézédes finomságot. Egyértelműen átvertek, de valahogy akkor már nem volt kedvünk sem alkudni, sem reklamálni.

Miután az egyik taxis látta, hogy csak fel-alá ténfergünk, le is csapott ránk. Kissé gyanús figura volt, simán el tudtam volna képzelni, hogy beülünk az autójába és elad minket 3 tukánért, de szerencsére a zord külseje egy vicces fazont rejtett és végül elértük épségben a repteret.

Fura volt látni újra ezt a helyet, olyan messzinek tűnt az érkezésünk. Mivel a dinnyével elég bátor próbálkozás lett volna becsekkolni, így még a reptér "terminálja" előtt a fűben ülve lakmároztunk belőle. Azért, hogy ne kapjunk valami dögvészt búcsúzásként, a kézfertőtlenítővel áttörölgettük, "bemosdattuk" a műtéthez. Néhány arrajáró rolex órás, fehér öltönyös, turista érdeklődve nézte az eseményt. Nem nagyon siettünk a becsekkoláshoz, legszívesebben ottfelejtettük volna magunkat. Kilépésnél egyébként fizetni kell, hogy elhagyjuk az országot. Mondtam, hogy én nem akarom elhagyni...akkor mi van? :)

Nagyjából azok az emberek jöttek erre a félelmetesen nagy méretű reptérre, akikkel érkeztünk. Általában mindenki jólöltözötten, egyenletesen barnulva, vagy egyenletesen leégve. Óriási bőröndöket, súlyos parfűmfelhőt húzva maguk mögött kipihenten érkeztek, egyetlen szúnyogcsípés nyoma nem éktelenkedett rajtuk. Aztán megjelent egy nő, gitárjával a hátán, szikár testű volt, már negyven fölött járhatott, de volt benne valami elragadó lazaság. Még mielőtt becsekkolt volna, elővette gitárját és elénekelt egy Janis Joplin számot, rekedt hangja bejárta a terminált. Olyan szabdság érzés sugárzott belőle, amitől úgy éreztük, lehet, hogy meg kellene szökni, és ottragadni. Mikor éppen beadtuk a csomagjainkat még egy gekkót próbáltunk kiterelni a szabad levegőre, félő volt, hogy valaki agyontapossa. Az egyik reptéri alkalmazott segített neki megtalálni a helyes utat.

Felszállás előtt egy órával a hangosbemondón keresztül értesültünk arról, hogy elromlott a repülő, és éppen szerelik. Mondtam, hogy a mi útjaink mindig rejtenek valami izgalmakat. Nagyon nem rendültünk meg a hír hallatán, mivel nem igazán igyekeztünk haza. Éppen a krónikát írtuk....van egy könyvünk, amibe lejegyezzük az út fontos pontjait, a legviccesebb párbeszédeket, helyzeteket, és persze bárki, akivel találkozunk, hagy benne valami emléket.

Jó két óra múlva véglegesen eldőlt a sorsunk. MARADUNK MÉG EGY NAPOT:):)!

Nem sikerült a technikusoknak megszerelni a gépet, egy újat kell küldeniük Montrealból, így a légitársaság elszállásolt minket és gondoskodott a teljes ellátásunkról. Mondanom sem kell, hogy az emberek 90 %-a üdvrivalgásban tört ki, ilyet még nem láttam:). Érdekes módon most senki nem panaszkodott, hogy még egy napot ott kell maradni .:)

Aztán jött a következő megdöbbentő momentum. Először azt hittem rosszul hallok, aztán kiderült nem. Tényleg egy Hilton hotelben fognak minket elszállásolni!

Mintha kicsit de ja vu érzésem lett volna, mikor újra az érkező oldalon léptünk be a terminálba, megint áthaladtunk a "Bienvenidos a Guanacaste" c. felirat alatt, felvettük csomagjainkat, és a várakozó taxisok hada mellett elhaladtunk. Meglepően gyorsan megszerveztek mindent, azonnal buszokkal fogadtak minket, amivel a Hiltonhoz vittek. Kissé furán éreztük magunkat, a sok elegáns, frissen mosott, vasalt ruhájú turista között. 3 dzsungelszökevény a hadviselt hátizsákkal...azért az a Janis Joplin utánzat enyhített a félelmeinken. Egyébként meg mindenki barátságos volt, a hotel személyzete főleg, pár perc alatt megkaptuk a szobánkat nyitó kártyát. Pillanatok alatt egy liftes fiú segítségével már a szobában is találtuk magunkat. Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a röhögést, olyan abszurd volt ez az egész. Az az erős érzés, akarás, hogy bárcsak ne kellene hazamenni...a vágyunk most teljesült :). Ráadásul valami eszméletlen vicces formában, plusz egy emlékezetes kalanddal. Több, mint egy hét dzsungeljárás, a legzordabb körülmények után ilyen luxust nem mondom, hogy nehéz, de mindenesetre furcsa érzés átélni. Azért nem olyan nehéz hozzászokni:) . Azt hiszem akkor tudatosult bennünk az egész, mikor Martin közölte, hogy a minimál ruhatára nem rendelkezik több még elviselhető szagú zoknival. Így kénytelenek voltunk mosni. Még jó, hogy mindhárman mérnökök vagyunk,így nagyon gyorsan hasznosítottuk a hajszárítót zokniszárításra, amit az alábbi képen Lukas visz véghez. Ja, és remélem észlelitek, hogy a WC- papír sem csak úgy ész nélkül figyel ott a tartályon...:D

Két napi éhezés után, lehet hogy merész dolog volt minket beengedni a svédasztalos étterembe. Egyszerűen olyan válszték fogadott minket, hogy már a látványtól kipukkadtunk. De sajnos mindent végig kellett kóstolnunk. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ennyi féle dinnye a földön. Olyan ízletes ételek, húsok, halak fogadtak, hogy kicsordult a nyálunk is. Miután úgy tele ettük magunkat, mint a "degesz", már nem volt erőnk megfürdeni a medencében. Kidöglöttünk, a csillagos ég alá, élveztük a trópusi este illatát, a kellemes, simogató szellőt, és csak röhögtnk magunkban, az élet néha milyen váratlan fordulatokkal rukkol elő. A hedonizmus nem áll távol tőlünk, na de azért erre nem számítottunk:)! Önszántamból, kalandtúra alatt sosem mentem volna ilyen hotelbe, csak azért hogy pár órát ott töltsek. De kipróbálni azért ki lehet, nekünk ez is kaland volt.

Viszont semmi nem pótolhatja azt az érzést amikor az ember a napnyugta eljövetelével kezdi érezni, ahogy az egész nap súlya, terhe ránehezedik, ahogy a sok újdonság, az új tájak, helyzetek, ismerettségek egyszer csak el kezdenek motozni az emlékekben, ahogy az agy újrajátsza a nap eseményeit. Mint ahogy azt sem, milyen érezni a holdkeltével eljövő természet változásait, ahogy az élőlények aludni térnek, vagy éppen megkezdik zsákmány utáni vadászatukat. Milyen érzés a csillagos ég alatt, az óceán morajlására elaludni, vagy arra, hogy az esőerdő záporban fürdik. Felkelni a nappal, arra, hogy a táj ködbe merül hajnalban, vagy arra, hogy a napsugarak belopják magukat a sátorba. Ezek a madárhangok a legédesebb ébresztők, a legnyugtatóbb, legkellemesebb ébredés, amit az ember valaha megélhet. Nem véletlen, hogy itt mindenki békére, csendre talál. Vagy csak egyszerűen magára a boldogságra.