Monteverde, köderdő

Monteverde központja felé, a veszélyes autóutak
 mellett néhol van ösvény a gyalogosoknak

Ma reggel a napfelkelte első sugaraival ébredtünk, ami itt az egyenlítőtől nem messze reggel fél 6 körül van. Az előttünk lévő dombot borító erdőt már beborították a fényes sugarak. Harapni lehetett a friss, édeskés, párás levegőt. A fák közül pedig ezernyi madár és rovar zenélt ébresztőt. Egy gyors hideg zuhany után, ami most nagyon jól esett, elindultunk a dombokon és a zord utakon keresztül lefelé Monteverde központjába. Az út mellett tulajdonképpen egy orosz rulett a közlekedés, soha nem tudni, melyik autó sodor el éppen. A legjobb, mikor kamionok igyekeznek felfelé, ilyenkor az ember jobban teszi, ha belelapul a partoldalba. Minden út földes, köves, a medence nagyságú kráterekkel. Az emberek mégis bátran cikáznak fel-alá motorokkal, tuk-tukokkal, és különböző terepjárókkal. Mivel valahogyan rendben kell tartani az utakat, egy autó vizet locsol az utakra, amit egy úthenger így könnyebben el tud simítani. Néhol földet és köveket hordanak ide, ilyenkor órákra megbénul a közlekedés. Senkinek nem ajánlom itt az autóbérlést, nem hogy jelzések, utak is alig vannak. Néhol egyszerűen félelmetes, hogy milyen kanyarok, lejtők és emelkedőkön kell átjutni. Aki itt él, annak erős lábra van szüksége, lehet látni bőven embereket korán reggel gyalogolni a falvak, városok felé. 

Monteverde központja elég csendes volt, sokkal tisztábbak ezek a kis városok, mint mondjuk India. Annál azért nem sok koszosabb hely létezik a világon. Az amerikai típusú buszok szállítják reggelente a diákokat az iskolákba. Itt is egyenruhát viselnek a gyerekek. A tinédzser fiúk fekete haja szinte egytől-egyig fényesen, gondosan beállítva csillog a zselétől. A lányok visszafogottak, legalábbis a diákok. A nők egyáltalán nem vékonyak, inkább kerek, formásak, szépek, mint a férfiak, akik viszont vékonyabbak, szálkásabbak. Nem túl magasak az emberek itt, olyan átlagos méretűek. Szép a szemük vágása, mindegyiké sötétbarna, bőrük olajos kreol, néha azért lehet olyannal találkozni, aki kicsit világosabb színű, szinte fehér. Nem csoda, hogy látványosan megbámultak minket, mi kezdetben elég jó hipóreklámok voltunk. Azért az út végére "elkosztarikásodtunk" kicsit :)

Lukas és Martin, a két "pókász"

Liánok

A városban először is vizet vettünk, mert igaz, hogy általában mindenhol iható a csapvíz, üvegünk viszont nem volt a túrákra. A boltban a pénztáros, amellett, hogy látta, 5-en állunk sorban, még elolvasott egy cikket az újságból, majd nem zavartatva magát, el kezdte leolvasni az árakat. A hivatalos pénznem itt colón, illetve amerikai dollár. Az árak elég érdekesek, van ami nagyon olcsó, van ami viszont a kanadai árakkal vetekszik. Az úton visszafelé hozzánk szegődött egy kutya, és bármennyire is szerettük volna, nem tágított mellőlünk. Kísértetiesen hasonlított a nepáli kutyákra, azok is így barátkoztak. 

Egyébként itt is létezik egy olyan kutya faj, hogy "egykutya kölyke". Vagy maximum kettő. Egy német juhász (?!) és csivava párosításából. Érdekes kombó. Szóval ez a blöki jött velünk vissza  a La Colináig, ahol Nancynek volt másik 4 ebe. Az egyiket csak ma láttam meg, egy kínai meztelen kutya, még sosem fogtam ilyet, olyan, mint egy kis patkány. A szerzett blöki azonnal összehaverkodott velük. Miután ettünk és felszerelkeztünk, nekivágtunk a monteverdei köderdő, nemzeti park felderítésének. Most már nem csak hárman voltunk, hanem a blöki miatt plusz 4-en, ugyanis a többi helyi kutya is hozzászegődött. A nemzeti park bejáratánál az egyik erdész szerzett egy pórázt és megkötözte amíg elindultunk. Szegény, nagyon szomorúan nézett, a kajla fülei is lekonyultak. 

A másik három kutya a kempingből egyedül is hazatalált. Mi ezek után végre nekivághattunk a dzsungelnek. Fantasztikus élmény volt. Costa Rica azon 20 országok egyike, ami a világ legnagyobb biodiverzitását mondhatja magáénak. 500 000 faj él itt, ami a földnek 4 %-a! Ezen a kis fél Magyarországnyi helyen! Az ember bárhova néz, mindenhol egy új növényt lát, óriási fák, törzsük különböző mohákkal, parazita növényekkel borítva. Minden fa hemzseg a tilancia féléktől, óriási broméliák, amik egyébként az ananászfélékhez tartozik, rendkívül kellemes környezetet biztosítanak a különböző Dendrobates, levelibékáknak, mivel leveleik tölcsért alkotva tárolják a vizet.  Orchideák hada hemzseg a fákon (200 faja él itt!), a liánokról nem is beszélve, az ember szinte kedvet érez mindegyikbe  belekapaszkodni. Itt ott vörös, lila, sárga, kék virágok törik meg a zöldes barna színeket, olyan formák, olyan szirmok és kelyhek, amiket az ember csak álmában tud elképzelni. Az erdő minden pontja bizsereg. Ha az ember halkan mozog, figyel, mindenhol valamilyen élőlénybe botolhat. Azért hál istennek nem hemzsegnek az ember lába alatt a kígyók, rovarok. De ha valaki tudja mit keressen, milyen élőhelyen, akkor könnyen ráakadhat.

Brachypelma smithi- vöröstérdű madárpók

De például tarantulát akárhogy is vadásztunk, nem sikerült látnunk. Csak egy döglöttet. Hiába a két nagy arachno-mániás, Lukas, Wocas, akik kívülről-belülről vágja az összeset. Azért annak a döglött, narancssárga térdűnek is örültünk. Szép nagy volt, pont a tenyerembe illő. Az erdőt egyébként nem véletlenül hívják köderdőnek. A Karib térség felől érkező nedvesség a Tilarán-hegység mentén felfelé száll, majd fent köd formájában lecsapódik. Érdekes látvány, ahogy bekúsznak a felhők a fák közé. A magasabb helyeken nagyon finom permetként érzi az ember a bőrén a nedvességet. A fák lombkoronái nagyon magasan vannak, szinte teljesen elzárják az aljnövényzetet a napfénytől, nem csoda, hogy minden növény, feljebb és feljebb kúszik.

Welcome to the jungle

Út a függőhídon át, körülöttünk, 30-40 m magas fák

Utunk egy függőhídon át vezetett, a híd a fák közé van kifeszítve, elképesztő élmény ilyen magasan lenni, hogy az ember belelát a lombkoronákba. Külön élmény volt az, hogy hirtelen egy trópusi zápor érkezett, nagyon csendben, nagyon apró cseppekben. Álltam a hídon a fák között, és élveztem ahogy beborít a víz. Közben pedig olyan madarak hangjait hallottam, amilyeneket még soha. Volt egy olyan, ami mintha egy rozsdás kerítés nyikorgó hangját utánozta volna, egy másik meg a repülő bombázókét. Fel is vettük videóra. Miután már jó pár kilométert bejártunk, előhalásztunk egy tonhalkonzervet. kicsit abszurd volt, 1500 m magasan, egy őserdőben, zápor alatt, konzerv halat enni:). Miután a rezervátum összes útját bejártuk, egy kolibrikkel teli kertbe értünk. Virágkehely formájú itatókból nyalogatják az édes vizet. Nagyon aranyosak. Az ember füle mellett ha elhúznak, szinte zümmög a szárnyuk. Gyönyörű színekben pompáznak, mélykék, lila, smaragdzöld, sárga, barnás-vörös...Nem győztem betelni a látványukkal, kedves kis madárkák, apró fekete szemeikkel érdeklődve nézelődnek.

Kolibri

A nap már lemenőben volt, mikor visszaértünk a kempingbe. Nancyvel megtárgyaltuk, hogy hogyan jussunk el az Arenal vulkánhoz. Igazából a hegyeken akartunk átkelni, de kiderült, hogy az út ami oda vezet elég veszélyes, főleg, hogy egy puma vadászik arrafelé. Gondoltuk, jobb, ha nem zargatjuk a cicust. Eldöntöttük, hogy busszal közelítünk az Arenal nemzeti park felé, aztán az Arenal laguna déli partján túrázunk a vulkánig.

Este még elmásztunk a közelben lévő egyetlen étteremhez. Nagyon jó hangulatú volt, a kertje a dzsungelben volt. Sajnos az éjszakai békanézés kimaradt végül, oda még sötétben kellett volna elvergődnünk, ami nem olyan vicces errefelé.

Megint tücsökzenére aludtunk el, a fejünk fölött meg a csillagos ég nézett le ránk.