"A csönd, mely égig ér..."

Tilancia félék a fák törzsén

Szerencsésen túléltük az éjszakát, minden végtagunk ép és mozog. De az a remény, hogy a zuhany alatt felmelegedhetek, hamar elszállt. A táborhely annyira  öko-bio, hogy napelemek melegítik a vizet, kevés sikerrel. Annyit viszont ér, hogy a jegesnél pár fokkal melegebbé teszi azért az érzetet, így csak kisebb sikolyok és enyhe szívinfarktusok kíséreték a 8 és fél másodperces zuhanyzásomat. Nagyon nem tolongtak az emberek a fürdőben, nem is értem :D.  A fiúk jót is röhögtek rajtam, mikor megérezték a hőmérsékletet. Rögtön rám gondoltak, hogy élvezhetem most a pancsolást. Milyen igazuk lett:)! A hideg víznek van annyi előnye, hogy az ember gyorsabban mozog, és a testére hulló jeges cseppektől való félelmében szíve hevesebben ver, amitől máris felmelegszik a szervezete. Így is lett, igaz a lábfejemet egy darabig még nem éreztem, de az első rövid túra alkalmával abba is visszatért az élet. Ez az út az ún. Christian pointhoz vezetett, egy rövid dzsungeles szakasz után a prérire értünk, ami után újra a dzsungelbe. A nap már magasan járt, így a hőmérséklet is egyre kedvezőbb lett, az égen egy felhő sem volt, és szerencsére a szél is csendesedett tegnap óta. Érdekes ez a környezet, a dzsungel nagyon sűrű viszont a fák nem túl magasak.
Minden fán szinte valamilyen bromelia vagy tilancia él. A mangrove bokrok itt is mindent behálóznak. A prérin pedig olyan térdig érő méretű a növényzet, és rengeteg helyen látható iszapos, mocsaras terület. Ezek most szárazak, de annyira csak, hogy az ember lábnyoma azért a talajban marad, sőt néhol erőteljesen ragaszkodik a nyúlós talaj az ember cipőjéhez. A nedves évszakban ezeket a területeket víz borítja, ennek jól látható jelei vannak. Ahol nyáron a víz uralkodik, ott most a növények próbálnak újra a felszínre törni. Itt-ott egy-egy rák olló, kagyló maradvány, egyértelműek a víz nyomai, meg másoké is. Úton-útfélen mosómedvék bandáznak errefelé, és még valami...egy nyom, aminek nem tudjuk mi a gazdája, az bizonyos, hogy nem kutya. Ide nem teheti be kutya a lábát, és a nyom nem is a kutyáéhoz hasonlít. Vannak errefelé floridai fekete medvék...lehet, hogy medve nyomot találtunk?Bár elég kicsi a medve talphoz képest, de a formája gyanús.

Na ez milyen nyom?

A csend, mely égig ér...

Miután lassan dél felé járt, vissza kellett fordulnunk a táborhelyhez, hogy felpakolhassunk, és indulhasson a horror-trip a Clubhouse partszakaszhoz. Csak a leglényegesebbeket vittük, meg jó sok meleg ruhát. Aztán belevetettük magunkat a dzsungel mélyébe. Békés volt az út. Néhol megálltunk hallgatóztunk, nézelődtünk. Nagyon kihalt volt minden. se ember, se állat szinte. Néhány pók, rovar, rengeteg madár, főleg keselyűk. Keringenek az ember feje fölött. Jól esett ez a túra. Jó volt csak menni, menni, hallgatni, gondolkozni. Én szeretek menni, sokat, és néha az is jó, ha nem kell beszélgetni.

Még jó, hogy mindhárman felvettük aznapra az antiszociális nadrágunkat, így szinte szó nélkül baktattunk több órán keresztül. Ritka az ilyen pillanat, hogy ekkora a csend, az idő egyre tökéletesebbé vált. Már égetett a nap és csak annyi szellő fújt,ami elég volt ahhoz, hogy az ember ne izzadjon a nagy hátizsákot cipelve. Az úton azért végig bennem volt, hogy hátha a következő lépésemnél bukkan elő egy kígyó, vagy valami érdekes állat. De semmi. Elértünk egy olyan helyhez, ahol egy kis híd vezetett át egy vízfolyáson. A mangrove bokrok egymásba ölelkezve hajoltak a víz fölé. Épp ideális hely az aligátoroknak. Egy ideig dermedten meredtünk a sűrűbe, lestük a vizet, hátha egy orr előbukkan, de semmi. Mintha minden állat elmenekült volna innen. Csak a magasban keringő, magányos keselyűk, meg néhány sólyom marad. Egy idő után alább is hagyott félelmem. Mondjuk azért azt nem bánom, hogy a kígyók nem futkároztak a lábam alatt, de egy aligátornak örültem volna. Na nem a lábam alatt, vagy helyett!

A mocsár télen

Még mentem volna egy darabig, de egyszer csak a prérin keresztül megpillantottam valami csillogót a távolban. Ott volt az óceán. Épp egy mocsaras vidéken át gyalogoltunk. A földet mintha felkarmolták volna. Olyan volt a talaj mintha egy puha szőnyeg fedné, amit valaki felhasogatna, és felhajtogatná a részeket. Még jó, hogy találtunk néhány emberi lábnyomot, néhol szinte reménytelen lett volna megtalálni az ösvényt. Azért sikeresen eljutottunk a partra. Most már ez is a legnagyobb élmények közé tartozik, mikor odaértem!Az igazi semmi közepe, a végén pedig egy kis öböl és a nyílt óceán! És ami a legjobb hogy senki emberfia nem jár arrafelé. Minden érintetlen, a part olyan, amilyenre a víz mossa. Minden kagyló úgy van, ahogy a dagály odavetette. Azonnal fel kellett másznom, egy a parton álló fa maradványára és onnan nézni a végtelenbe. Olyan jó volt távol lenni mindentől. Az egész napos csend, gondolkozás végére a fadarab tetején éreztem, hogy ezért megint megérte mindenbe belevágni. Ritkán jön össze, hogy az ember azt érzi, összeállt egy kép megint, a boldogság egy pillanata. Most mehetek, egy újat keresni:), ez a jó ebben:)!

Kék rák

A semmi ágán...

Lassacskán körbejártuk a  terepet, és a sátornak legalkalmasabb helyet is megtaláltuk, a parttól picit feljebb, a mangrove bokrok mögött. Ez elég szélvédettnek bizonyult, bár azért látszik, hogy a kreatív ingem is rajtam volt, mert alkottam még pár kötözőt, amivel a sátrat bombabiztosra kikötöztem, hogy a szél még véletlenül se tudjon belekapaszkodni, mert aztán megint hallgathattuk volna egész éjjel a csapkodást, mintha egy vitorláson ülnénk. Még mielőtt le ment volna a nap, a fiúk kimentek egyet pecázni, nem sokáig maradhattak a tengerbe nyúló földnyelven, a dagály ugyanis hamar elöntötte. Nem baj, egy kék rákot így is sikerült kihalászni. Érdekes élőlény, szép kék ollói vannak. Elengedtük szegényt, tűz nélkül nem sokat érünk vele. A nap itt minden nap fél 7 körül megy le, aztán már csak a hold süt. Ez ám az élet, kelni a nappal, feküdni, ahogy a hold felkel...háromnegyed 8-kor már behúzódtunk a sátorba. Odakint vaksötét volt. Megittuk azt az egy szem doboz sört (ráadásul kis doboz), ami még megmaradt, és eltettük magunkat másnapra. Még hallgattam, ahogy csapkodja a víz a partot, eszméletlen csend volt, aztán minden elhalkult. 

Valamikor 3 körül felébredtem, mintha teljesen kialudtam volna magam. Mit mondjak, nem volt melegem, és így elaludni még nehezebb. Csak hallgattam, ahogy nem moccant semmi. A szél teljesen elcsendesült és a dagály is visszavonult. Ritka az ilyen csönd, az ember hangosabban hallja a gondolatait. És ha a természet rezdül, azonnal érezhető.
Egyszer egyébként valaki azt mondta:  "vegyük fel magnóra a csendet, és hangosítsuk fel, és akkor nagyobb lesz!" Azt hiszem, valaki most felhangosította!