A visszatérés

Narancs osztás az orlando-i parkban (ott figyel a cider is:)

A hideg és autóban töltött éjszaka után, nem sokára Orlandoba értünk, ahol az autót leadtuk a kölcsönzőbe. A fickó aki átvette, jót röhögött, hogy még tűzifa is van  a csomagtartóban. Nem akarta elhinni, hogy mi mindent valóban a hátunkon fogunk elcipelni Kanadáig. Elvitettük magunkat az Universal stúdióhoz, de őszintén szólva már az odafelé úton kétségeim támadtak. Valahogy a 10 napos sátrazás, és a 3 napos dzsungeltúra után közvetlenül nem volt kedvem ilyen gyorsan visszacsöppenni a civilizációba. Már a sok ember láttán sokkot kaptam.

Még szerencse, hogy egy kedves portás figyelmeztetett is bennünket, hogy az emberméretű hátizsákjainkkal ebben az évszázadban nem tudunk bejutni, ugyanis a kapuknál átvizsgálnak mindent. Hogy néztek volna, mikor előpakoljuk a kagyló meg csiga gyűjteményt a sok koszos, füst szagú zokni és egyéb ruhanemű társaságában. Nem nagyon kellett győzködniük, hogy ez nem a mi helyünk, kisvártatva már egy, a városközpont felé tartó buszon zötykölődtünk a mindenféle népekkel.
Most is jutott látnivaló bőven, mintha ide csak szerencsétlenek kapnának jegyet. Azt hiszem az i-re a pontot az tette fel, mikor egy szalma szőke hajú, kicsit fura öltözetű nő leült mellénk, majd együttérzőn azt
mondta: "Tudom srácok, milyen ez az élet. Én is vittem az életemet a hátamon évekig."

A zsákomból kikandikáló pecabot miatt? A lényeg, hogy csövesnek nézett minket. Ú, gondoltam magamban, ennyire rosszul nézünk ki???

Wocas és Lukas a másik két csövi

Ez még semmi. Orlandó belvárosában, egy gyönyörű tó és az ősz ezer színében pompázó fákkal teli parkban mászkáltunk, lestük a különböző vízimadarakat, mikor egy hadsereg csövessel találkoztunk az egyik pad mellett elmenve. Már meg sem lepődtünk, mikor "Hi, buddies, how are you?" (Helló srácok, hogy vagytok?) mondattal köszöntöttek. Valószínűleg az sem segített, hogy a maradék alma cidert, amit itt pezsgős üvegben adnak, egy padon ülve fogyasztottuk el. Régen bámultak meg ennyien. Miután egész nap csak vonszoltuk magunkat, úgy gondoltuk ideje valami rendes ételt magunkhoz venni. Sikerült egy olyan éttermet találni, ahol minden csillogott-villogott, és mi voltunk az egyetlen vendégek. Nagyon örültek nekünk, és nem is okoztak csalódást. Innen már csak a reptérre kellett transzportálódnunk, ahol egy hosszú éjszakának néztünk elébe. De ez nem elég, hogy hosszú volt, milyen hideg! Egy fapadon próbáltam valamennyit pótolni az alváshiányomból, de 1,5 óra múlva arra ébredtem, hogy a fogaim kocognak. Innentől kezdve Martinnal végignéztem az eddigi képeket, Lukast nem rázta meg a hideg, ő végig hortyogta az éjszakát. Hajnali 4 körül elindultunk a chck in-hez, ahol jó hosszú sorbaállás után, végre eljutottunk az önkiszolgáló jegykiadó automatához. Minden balsejtelem nélkül beírtam a foglalási számunkat, mire két nevet dob ki a gép...még egyszer megismételtem a műveletet, ekkor már gyanús lett. A Lukasnak nem állított ki jegyet. Azonnal kerestünk egy hozzáértőt, aki unott arccal azt mondta, "ja, hát ha nem jelent meg az ide úton, törölve lett a visszaútja!" Na képzelhetitek, majdnem agyrohamot kaptunk mindannyian. Milyen dolog ez, hogy ha pl. valamiért lekésed a géped, és nem jelensz meg rajta, törlik a vissza felé szóló jegyedet is. Önkényesen. Ja, és úgy, hogy nem értesítenek! Nem hittünk a fülünknek. Sajnos nem volt sok időnk teketóriázni, szegény Lukast magára kellett hagynunk, mert nekünk el kellett indulni a biztonsági átvizsgáláshoz. Azért a mi jegyünket sem volt egyszerű megkapni. A gép nem tudta értelmezni, hogy Magyarországra vissza, csak ápr. 21-én utazom, amit az útlevelemből olvasott le. Azért nagy nehezen mi legalább már a beszállókapunál vártunk az indulásra, mikor a Lukas még mindig légitársaságok és megoldás után kutatott. Atlantában, majd Cincinattiban, Észak-Kentuckyban  szálltunk át, Torontóba este 6 körül értünk. Útközben jött egy üzenet, hogy a Lukas is már egy gépen van, és este 8-ra ő is Kanadába ér. Kíváncsian vártuk a sztori végét. Nem hittünk a fülünknek, mikor megérkezett és elmesélte, hogy végül ingyen utazott. Mindenki azt mondta neki, hogy elvesztette a jegyét, és 450 vagy 700 dollárért  (90, 140 ezer forint!) kaphat újat. Már majdnem megrendelte az "olcsóbbat", mikor még egy esélyt adott magának, és a Delta légitársasághoz  visszaérve egy férfit talált a pult mögött, aki szó nélkül átírta a jegyét. Örültünk, hogy végül megúszta ráfizetés nélkül, ebből is látszik, hogy nem kell hinni az első információknak. A másik meg, hogy nem kell annyiban hagyni a dolgokat, főleg úgy, hogy nem értesítenek! Ez eléggé sántított nekem!

Orlando, városközpont

Most már csak arra vártunk, hogy Tim, a kanadai srác odaérjen a reptérre és elszállítson végre haza. Alig telt bele pár percbe, miután a Lukast is összeszedtük, jött egy üzenet, hogy Torontóban van, de leállt az autója, és nem indul el...na már csak ez kellett, 3 nap alig alvás nélkül, étlen, szomjan... , már azt szervezgettük, hogy jutunk el, valamilyen buszhoz, ami Torontóból Kitchenerbe visz, és még onnan a Waterloo azért 10 km, mire   2 órás várakozás után ez a probléma is megoldódott, Tim hívott egy mentő autót, aki feltöltötte az aksiját, és elindította az autót. Megmenekültünk. 

Láthatjátok, nekem mindig ilyen kalandosak az útjaim:)! De én ezt szeretem. A kalandokat.

Anhinga, a kígyó nyakú madár

Az utazások során jobban megismerem magam, főleg az ilyeneken. Mindig rájövök arra, hogy mennyi minden felesleges dolgot "cipelünk" magunkkal életünk során.  A legszükségesebb dolgok  tulajdonképpen elférnek egy nagy hátizsákban. Azzal mindent be lehet járni, mindent, ami érdekel. Az utazáshoz nem kell sok, egy kis bátorság, kitartás, kíváncsiság, humor és nem árt, ha az ember agyafúrt egy kicsit. Ezzel sok viszontagság megelőzhető, elkerülhető. Alig várom, hogy egy újabb kalandnak nekivágjak. Most elmegyek és keresek megint egy kis pénzt. Remélem találok is!