Nehezen sikerült újra eleludnom, miután hajnali 3-kor kipattantak a szemeim. Azért hajnal felé újra elnyomott az álom, és mire megint felébredtem, a reggeli dagály csapkodta a partot. A szél is újra élénkebb lett, de csak épp annyira, hogy a sátor anyagába belekapaszkodjon. Nem tudtam várni tovább, annyira kíváncsi voltam, vajon milyen a táj reggel, hogy azonnal kicsomagoltam magam a hálózsákomból, ami nem is volt olyan egyszerű. Az utóbbi napokban annyi réteg volt rajtam éjszakánként, hogy már mozogni is alig bírtam. De muszáj volt, anélkül már hibernálódtam volna. Hiába Martin jó tanácsa, amit persze én is ismertem, hogy a legjobb ruha nélkül a hálózsákban, azért 3 fokban, a +10 fokban komfort hőmérsékletű hálózsákommal ezt nem próbáltam volna ki. Még a Lukas sem mert ruha nélkül aludni.
 |
| Napfelkelte után |
 |
| Napfelkelte után |
Éjjelre nem hogy ruhát, de még sapkát is kellett húznom, mert a fejem reggelre mindig vizes lett a lecsapódó párától. Szóval nagy nehezen és nagy lelkierő jelenlétében kimásztam a menedékünkből és a mangrove bokrok közötti kis csapáson keresztül átküzdöttem magam a partra. Épp napfelkelte volt. Még mindig nem hittem el, hogy itt vagyok. Ebben a nyugalomban. Annyira hálás voltam, hogy nem volt más, aki vállalkozott volna erre az útra. Mikor az embernek mindenből elege van, és kicsit egyedül akar lenni, távol mindentől, azt hiszem egy ilyen hely éppen megfelelő arra, hogy újra békére találjon, vagy csak simán kikapcsolódjon. Ahogy mászkáltam a parton, észrevettem, hogy a dagály az éjjel érdekes dolgokat vetett a partra. Ez olyan, mint valami kincs keresés. Ellep mindent a víz, majd ahogy visszavonul érdekesebbnél érdekesebb dolgokat hagy maga mögött. Szebbnél szebb kagylók, csigák maradványaira bukkantam. Sőt találtam valami pirosas, zselé szerű bigyót is, olyan mint valami vese. Valamilyen tengeri gomba-féle lehet. A legnagyobb meglepetést azonban egy lópatkórák okozta. Alig hittem a szememnek, azonnal üvölteni kezdtem a fiúknak, hogy jöjjenek, nem hiszik el, mit találtam. A lópatkó rák, egy olyan élőlény, ami már több millió éve szinte változatlan formájában él a földön. Vér helyett hemolimfája van, ami kék, és nincsenek véredényei. A tudományban azon tulajdonsága miatt vált ismertté, hogy baktériumokkal való fertőződése során hemolimfája, koagulál, azaz megalvad. Ezt a tulajdonságot kitűnően lehet használni bizonyos vizsgálatokban, különösen az oltóanyagok endotoxinjainak vizsgálata során. Egy éve, még nem tudtam az állat létezéséről sem, aztán, úgy hozta a sors, hogy ebből írtam a diplomamunkám. Ki gondolta volna, hogy még abban az évben fogok ilyen állattal találkozni???:)
 |
| Lópatkó rák |
 |
| Everglades-i csatorna |
Sajnos szegény már nem élt, de mindenesetre érdekes látvány volt! Nehéz volt otthagyni ezt a helyet. A fiúk már messze jártak, mikor én még mindig csak álltam a parton, néztem a vizet, és élveztem a szabadságot. Próbáltam magammal vinni minden egyes részletet és minden érzést, amit a hely kiváltott belőlem. Aztán úja nekiindultam. Most más fények festették meg a kietlen tájat, narancssárga színben úszott minden a reggeli, felkelő naptól. Ugyanúgy bandukoltam megint, csendben, gondolkozva.
Valahogy úgy érzem az út tegnap óta megrövidült.
Nem nagyon tétlenkedtünk, miután újra a táborhoz értünk, azonnal, mentünk is tovább, hogy kenut béreljünk és azzal is bejárjuk a nemzeti park vizeit.
Egy csatornán keresztül eveztünk jó sokáig. Úton útfélen vízi madarakra bukkantunk, a part menti mangrove bokrokon üldögéltek. Még anhingát is láttunk természetes élőhelyén, szárítgatta a szárnyait a jellegzetes testtartásában. Láttunk zöld gémet is, nem is tudtam, hogy van ilyen, pedig vén madarász vagyok már. Eveztünk, eveztük, de aligátornak, még csak a nyomát sem láttuk. Végül egy jó nagy tóhoz értünk, amibe több oldalról ágaztak oldal folyamok.
 |
| Zöld gém |
Az egyik ilyen ágon eveztünk tovább. Sajnos sokszor találkoztunk hajókkal, amik persze bőgették a motorjaikat, szóval egy percig sem csodálkozom, hogy az aligátorok elmenekültek. Én is utálnám ezt a zajt, ha aligátor lennék. Próbáltunk halat is fogni, de az sem volt nagyon sikeres. Az egyik tóba folyó csatorna vizében elvileg lamantinok is élnek, bár szerintem már ők is elmenekültek. Nem hinném, hogy nagyon örülnek az óriási pörgő hajócsavaroknak. Délutánra nagyon meleg lett, és a vízen eszméletlenül tűzött a nap. Már akkor éreztük, hogy baj lesz estére. Kicsit rák szerű színünk volt, mire elhagytuk a vizet. Ekkorra már olyan szinten ki voltunk éhezve valami normális kajára, hogy a parton tébláboló pelikánt is megettük volna, de legalábbis kiloptuk volna a csőréből a halat. Nem is vacakoltunk sokáig, még amúgy is jó néhány kilométer várt ránk a legközelebbi szállásig. Útnak indultunk, és az első valamire való éttermet kiettük a vagyonából. Sajnos az everglades-i kalandtúránk végül aligátormentesen fejeződött be.
Még előttünk volt egy kis kaland éjjelre. Nem volt még szállásunk, és nagyon fogalmunk sem, hogy hol találunk a közelben kempinget. Végül úgy döntöttünk, hogy elautózunk még az Okeechobee tó déli partjáig és az ottani KOA kempingben szállunk meg. Természetesen, mire odaértünk, már egy lélek sem volt a recepción, így egy cetlit kitöltve a becsületünkre bízták, hogy fizetünk-e. Hagyhattunk volna készpénzt is az ajtó alá csúsztatva, de a legutolsó benzinkútnál ellőttük az utolsó dollárokat is. Így maradt a kártya. Hihetetlen, hogy így megbíznak az emberekben. Tulajdonképpen megtehettük volna, hogy nem fizetünk, hiszen 5 órát töltöttünk ott, és még a sátrat sem állítottuk fel. Az előző éjjel lecsapódott pára még nem száradt meg, és 3 fokban nem nagyon volt kedvünk vizes sátorban aludni. Így egy újabb feledhetetlen éjszaka következett az autóban. Másnap ismét rehabilitációra volt szükségünk. Még mindenki aludt, mikor elhagytuk a tábort. Egyetlen gekkó figyelt a porta pultján. Később rájöttünk, miért néz olyan bambán. Szegény, kicsit már nem élt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése